(n)esztelenül ragyogok

Van két aranyos ember, akik mind a ketten a szerelem hálójában szenvednek, vergődnek, mint mi mindannyian. Az egyik plátói szerelmes, a másik meg egy olyan lányba, aki nagyon-nagyon messze van. Tehát a kettő majdnem ugyanaz. Csak talán az egyiknek azért könnyebb, mert meghódíthatja face to face, akit szeretne, vagy pont ezért nehezebb, mert közelről érzi a távolságot. A másik pedig azon szenved, hogy a lány messze, az érzés közel és nincs mód a találkozásra. Mit lehet erre mondani? Talán azt, hogy minden szerelem nehéz, de hinni kell és bízni magunkban. Az egyik kedvenc filmem az Állítsátok meg Terézanyut! Talán én is írhattam volna, ha nem teszi meg valaki más előttem. De a kedvenc részem: Oh, Mamikám! Most már nincs semmi baj. Oly sok helyen kerestem a szerelmet, hogy igazából elfelejtettem, valójában én mit is akarok közben. De már nincs semmi baj! Én tudok szeretni… Aztán majd jön, akire várok.

Tartsátok meg magatokban a szeretetet és a hitet, meg a reményt! És engedjétek el azt, aki nem titeket akar, de figyeljetek a bennetek lévő hangra, hogy valójában ti mit is akartok! És ha úgy hiszitek, az, akkor küzdjetek meg érte! Jobb belehalni valamibe, mint semmit sem tenni. A semmittevéssel jön a szégyen magad felé. A világ meg úgyis azt gondol, amit akar. Anélkül, hogy figyelembe venné, te ki vagy… (Gondoljatok csak a pletykákra…:S)

És most itt a két vers. Mindkettő ugyanahhoz az emberhez szól. Az első és utolsó emberhez, aki igazán darabokra törte a szívem és két évig tartott felépülni. Minden nihillel és rossz dologgal, hely nem találással, élni nem akarással együtt, ami az első nagy tényleg szívösszetörés után csak lenni szokott. Mondjuk viszonylag későn talált rám, 22 évesen, de nem is bánom. Sokat tanultam belőle magamról és arról, hogy hogyan tanuljam meg szeretni és tisztelni magam, aztán a másik meg vagy elfogad, vagy nem. Ha nem, inkább menjen… Most, mint később… “Igen, sok hibám van, ha benned nincsen szeretet.” Idézet, nem tudom kitől, de nagyon szeretem, mert igaz.

És hangsúlyozom, a remény az remény. És ez tart minket, örök álmodozókat életben… És a hit az erőnkben és a győzni akarásunkban.

És a versek:

Fáklya Adrienn

Kiterített lapok

—–

Egyedül, egyedül.

Meztelenül és nesztelenül.

Ki lennék szolgáltatva?

Ó, csak ha akarom.

Mindenem megmutatnám neked.

Tiéd, vigyed! - mondanám.

S tudnám, hogy szavak nélkül is értenéd.

Érted adnám oda magam.

Maradéktalanul viszi testem - lelkem az ár -

s szeretném, hogyha nem utánad, hanem veled.

Nélküled… csak a döglött halak úsznak az árral.

Elvitted azt, ami én.

Benned nem árul már életet a ma.

Holnap talán majd jössz, és táncra hívsz,

és a mozdulatainkkal szeretkezünk a tegnapi fényben.

Ez már nem lehet ugyanaz,

mint amikor úgy jöttél,

ahogy kellett.

Jelenség a jelenlétben.

De a fájdalom, a félelem,

az egyedül közben fontosabb lettél, mint…

Talán érted, hogy jöhetsz.

————————————

————————————

Fáklya Adrienn

Üzenet

—

Megint itt, ugyanitt.

Már csak egy füzet lapjain

beszélgetek veled.

—

Nem rajtam múlt,

hogy az üzenet már csak

így áramlik neked.

—

Tudom, hogy figyelsz,

és számon tartasz

kedves dolgaid között.

—

Tudom, hogy félsz,

és elrejtesz

régi emlékeid mögött.

—

Egyszer majd ki kell lépned

az illúziók közül.

Egyszer majd elő kell venned

a hazugságok mögül.

—

Akkor majd ott leszünk meztelenül,

s összesimul lelkünk nesztelenül.