(n)esztelenül ragyogok

A barátok útja néha párhuzamosan halad, néha egymás mellett fut és néha közös tüzet gyújtanak. Régi idézet ez, persze megint csak nem tudom, kitől. Milyen öröm is, ha számíthatunk valakire, aki fontos nekünk, akivel megosztozhatunk az élményeken, aki fogja a fejünk, ha rosszul vagyunk és fogja a kezünk, ha baj van. Mit is mesélnénk majd az unokáinknak, ha egyedül kellett volna végrehajtanunk azt a sok-sok küldetést, projectet, amit így, hogy velük voltunk, nem is volt nehéz. Sőt észrevétlenül váltunk urban legendekké bizonyos körökben. És hajj, azok a dolgok, amiket meg még csak meg se csináltunk… De hát a legendák, ugye:D

Az egyik legjobb dolog az életemben (a családomon kívül), hogy annyi jó emberrel áldott meg a sors, és bárhová is mentem, bármibe is fogtam, mindig akadtak újak. Néhányan elmaradtak, néhányan távol vannak, néhányan körülöttem. De mindegyikőjüket ugyanúgy szeretem, mert ott voltak/vannak és ott is lesznek az emlékeimben és a szívemben. És ezt már semmi sem veheti el.

Ugyanakkor iszonyú jó kérdés, mi is az ára ennek a barátságnak. Hiszen ahogy a mondás is tartja, mutasd meg a barátodat, megmondom, ki vagy. Hiszen az ember a barátaival jár oly sok helyre. És az emberek hajlamosak ‘olykor’ csak azt látni, hogy ezek már megint…

És igen, mindannyian követünk el hibákat is. Olykor nagyon csúnyákat. És hiába mondjuk: az vesse ránk az első követ…ez megint csak nem érdekel senkit. Tehát (szerintük) meg kell fontolnunk, kit engedünk be abba a bizonyos ‘hivatkozz rám, kiállok melletted’ körbe.

Én személy szerint bármikor bármi is történt köztem és egy barátom közt, azt csak a mi ügyünknek tartottam. És ha bárkinek beleszólási joga akart lenni, annak azt mondtam: eh, te ezt most itt komolyan? De olykor nagyon nehéz volt végigszenvedni egy két szomorú, drámai, húzós helyzetet. És persze vica versa. Szóval nem bántam meg semmit és senkit. És örülök, hogy a barátotok lehetek, és a szívetekbe fogadtatok.

Az új ismerőseimnek pedig hajrá… annyi minden áll még előttünk:D

Fáklya Adrienn

A mi dolgunk

—

Jobbodat nyújtod nekem, barátom.

Visszaadjam gesztusod?

Már látom, hogy átfonod a gondolatom,

Megkötöd a nyújtást, ami itt van kettőnk között.

Ne aggódj, már várom, hogy mi lesz

Azután a következő lépés,

Hogy adtam a jobbom neked,

És most már örökké adom a nevem

Ahhoz, ami voltál, ami leszel és ami vagy,

Vagy ha azt mondod: a barátom vagy…

—

Hát legyél, de vállald a következményeit!

Legyél nekem az, aki a világra legyint,

Ha megkérdezik tőle, hogy ki az, akitől tanult,

És ki az, akivel eddig együtt kóborolt…

És mi az a könnycsepp, ami a szeméből

Hazudja, hogy nincs senki, aki bevallaná,

Hogy itt és ezt éltük át.

És milyen rosszul hangzik,

Hogy zöldfülűként ezt a dalt

Most beleénekli a kis pofánkba…

És nyálas strófaként hallgatjuk, hogy

Igen, és most, és ezt, és soha többet…

Vagy mindörökké…igaz, milyen szörnyen

Igazán a szívünkbe markol ez a hátha,

És együtt hányhatunk, hogy akkor

Máma…és különben is…és simán

Jobban tudjuk, hogy ahová haladunk,

Az a mi dolgunk és semmi más…

Semmi más… Semmi más…