(n)esztelenül ragyogok

Sokszor elgondolkoztam azon, mi értelme van a szenvedésnek. Mi haszna van annak, hogy próbálsz, próbálsz és mégse sikerül. Az elején még van erőd és még kicsit élvezed is, hogy a sors próbára teszi a leleményességedet, meg ilyenkor kerülnek elő az igazi barátok, akik aggódnak érted és ott állnak melletted. És ezt mindig jó érezni. De aztán eljön az a pont, amikor azt érzed, hogy már nem bírod tovább. Minden ötletedet kipróbáltad, minden lehetőségedet ellőtted, nem lazsáltál, nem feküdtél le a földre meghalni, de még ez sem volt elég. És akkor jön a teljes összeomlás. Az elején nem látványosan. Aranyos kis paranoiaként kezdi a dolog. Egyszerűen minden hangra összerezzensz, gyűlölöd, ha megszólal a telefon, nem akarsz találkozni senkivel, mert már te is unod, hogy semmi mást nincs mesélned, csak azt, hogy mi a franc történt már megint, vagy mi nem még mindig. Bezárkózol, elkerülöd a barátaidat, a helyeidet. A segítséget szánalomnak értékeled, mert már te utálod és unod magad. És elkezdesz azon gondolkodni, hogy hol rontottad el, biztosan te lehetsz a hibás, ha minden így összejött ellened, illetve semmi sem sikerül.

Ezt a gondolatmenetet én is végig követtem és végig éltem. Évekkel ezelőtt volt egy másfél éves periódusom, amikor majdnem teljesen végig. Igen, még mielőtt bárki azt gondolná, hogy nem, az öngyilkosságra gondolok. Merthogy még a legnagyobb tigrisből is elfogy olykor az erő. Minden embernek az életében legalább egyszer szembe kell néznie a démonaival. A saját életével, a saját értékével, a saját ítéletével és a saját megbocsájtásával. Mert amikor ott állsz, és már megpróbáltál mindent, nincs erőd, nincs türelmed és oh, igen, nincs már bátorságod se semmi újba kezdeni, mert elfogytak az álmaid, akkor ott állsz magaddal szemben. És csak azt érzed, nincs semmi, amit érdemes lenne megpróbálni és nem azért, mert ne lennének ötleteid, csak azért, mert nem bírnál el még egy érzelmi behatást; nemhogy nagyot, semmit. És akkor egyszer lefekszel a földre és elkezdesz remegni és nem tudsz semmire sem gondolni, talán egyetlen szót mormolsz egyfolytában, talán csak úgy vagy. És miután ennek vége és kitisztult az agyad, megszületik a döntés. A jéghideg, érzelemmentes döntés. Megyek vagy maradok. Nem hisztiből, nem figyelemfelkeltésből, nem akármiből. Azért, mert így döntöttem. Azért mert ez maradt megoldásnak. Megoldásnak arra, hogy valami új kezdődhessen. Máshol, máshogyan.

Sokszor előjön a téma, hogy aki öngyilkosságot követ el, az önző és nem gondol azokra, akik szeretik és akik mellette állnak, segítenek, … Ez a legnagyobb tévedés, ami a barátok és a hozzátartozók eszébe juthat. Az ember mindig próbálja megvédeni azokat, akiket szeret. A világtól, a bajoktól, a fájdalomtól és gyakran önmagától is. Megpróbál olyan világot teremteni köréjük, amiben boldognak tudhatja őket. És mindig azt hiszi, neki kell a legerősebbnek lenni, különben ez a világ összedől. És a rossz eljuthat a szeretteihez. Ezt a helyzetet mindaddig sikerül is kontrollálnia, amíg nem jön el az a bizonyos pont, hogy erejének végére ért és nem jön el a csúszás ideje. Abban a pillanatban, amikor kifogy az ötletekből, az erőből és a hitből, hogy jön majd jobb és kilábalnak a bajból, akkor jön el a csúszás ideje.

Először a hazugságokkal kezdődik. Nem mondja el az újabb rossz dolgokat. Sőt olyan dolgokat mesél, amikkel megnyugtatja a szeretteit. És mivel azok bíznak benne és abban, hogy ugyanúgy megoldja a dolgokat, mint előtte, mert azok nem haladják meg az erejét, nem néznek utána a dolgoknak. És ezek a látszatvilágok, (melyek hazugságnak tűnnek, de nem azok, csupán az elme azon szüleményei, hogy minek kellene történnie, ha minden a rendes kerékvágásban haladna,) még jobban kimerítik hősünk erejét. Egy idő után testi tüneteket is produkál (köhögés, pánik betegségek, stb.) és ez még jobban elborzasztja, mert most már azért is aggódnia kell, nehogy a szerettei érte kezdjenek el aggódni. És ezzel akár hónapok mehetnek el. Észrevétlenül lesz a tigrisből kevesebb és kevesebb.

Persze eljön az idő, amikor feltűnik mindenkinek, hogy valami baj van. De általában ez már akkor jön elő, amikor már igen előre haladott állapotban tart a lelki kimerülés. És akkor tudatosul a szeretteinkben, hogy hajaj, ők érezték, hogy baj van. És akkor jön az újabb sokk. Elkezdenének segíteni. Merthogy persze megfelelő mennyiségű szeretettel és odafigyeléssel és törődéssel, még meg lehet szegénykét menteni. És ezzel adják az utolsó előtti sokkot tigrisünknek. Mert hirtelen elkezdenek nagyon aggódni és nagyon törődni. És kérdéseket feltenni és nyomozni és… Elkezdenek nem a helyzetért, hanem az emberért aggódni.

És itt az a csepp, amit már hősünk sem bír. Nem bírta megoldani a problémákat, hiába fektette bele minden erejét. Nem tudta a családját, barátait megvédeni a problémáktól, bármennyire is próbálta elkendőzni azokat. És most ráadásul minden kiderült, de a tetejébe ezek elkezdtek érte aggódni. Attól rosszabb dolog nincs a világon, amikor egy idegileg, testileg, lelkileg kimerült ember apró pici megmenteni való állatkának érzi magát, mert a körülötte lévő emberek ezt érzékeltetik. Nem rossz akaratból, nem szándékosan, csak egyszerűen gyereknek kezelik. Mert fogalmuk sincs róla, hogy mit is tehetnének. És fogalmuk sincs róla, hogy hősünk milyen kálvárián ment keresztül, csak hogy jó napokat, félelemmentes, felhőtlen perceket szerezzen nekik.

És ekkor jön el az utolsó csepp. Amikor a rokonok, barátok nem értik, mi is történik. Hősünk a szimpla kérdéseket, melyek csupán a tények kiderítésére vonatkoznának, illetve arra szolgálnának, hogy kiöntse a lelkét, teljes mértékű támadásnak veszi. Ugyanis tigrisünk tisztában van vele, hogy hazudott, amikor olyan dolgokat állított, amik nem történtek meg, és azzal is tisztában van, mivel nagyon is felelőségteljes és tiszta és jó értékítéletű, tisztességes ember, hogy a hazugság nem jó dolog, sőt… De abban a pillanatban, amikor megtette, meg kellett tennie. Különben ugyanúgy magát hazudtolta volna meg, mintha nem tett volna semmit szerettei védelmében. Úgy szerette őket, hogy a saját jóságába és tisztaságába vetett hitét áldozta fel értük. És a kérdésekkel pontosan ezt a dilemmát szakítják fel, amit el kellett kendőznie maga előtt, hogy élni tudjon. És most, bár nem is tudnak róla talán, ezt a tükröt nyomják az arca elé. Hogy számoljon el magával, hogy milyen hazug. És az utolsó erő, mely abból táplálkozott, hogy (kicsit a cél szentesíti az eszközként), ha hazudok, nekem rossz lesz, de megvédem a családomat, szeretteimet, szertefoszlik az önútálat és ön-elítélet csapdájában.

És ekkor jön el az a pont, amikor eltűnik minden érzés. Egyszerűen csak a jéghideg tudás marad, hogy igen, én egy elbukott, rossz angyal vagyok, akinek egyetlen lehetősége van. Megkímélni önmagától a világot. És valahol máshol és máshogy újrakezdeni. Ez az utolsó dolog, amit még adhat. Hogy megkíméli a szeretteit ettől a hideg és érzelemmentes szörnytől, ami lett belőle. És megkíméli a benne szenvedő és kiáltó tiszta tigrist, vagy gyermeket (nem gyereket!!!) a teljes haláltól.

Ugyanis itt a másik lényeg: hogy ebben az érzelemmentes, hideg állapotban ott a választás lehetősége. Hogy tényleg érzelemmentes, hideg szörnyeteg legyek. Aki számít, aki hazudik, aki mérlegel, aki játszik, aki kihasznál, aki lop, csal, hazudik és igen, a végén már az ölés is csak apró rutin lépés lesz a sorban. És mivel tigrisünk tigris volt világ életében, akit önmagáéert szerettek és tiszteltek az emberek, és hallgattak rá, és oly sok mindent megtett és megtehetett… és megtehett volna, ha nem tigris, hanem hatalomvágyó majom, aki maskarába bújt… tehát mivel tigrisünk tigris volt egész életében, tisztán kirajzolódik előtte a kép, hogy mivé válhatna, ha engedne ennek az érzelemmentes csillogásnak. És ő azt választja, hogy tigrisként, a maga tigris hőseként akar meghalni, ezért megteszi, amit megtehet. Nem önzőségből, nem butaságból, nem … Csak azért, mert ezt látja az utolsó lépésnek, amit tigrisként még megtehet.

HA FÁRADT TIGRISKÉNT OLVASOD, OLVASD TOVÁBB, MERT NEM EZ A VÉGE(D).

Az emberek hajlamosak elfáradni a mindennapok során. És igen, kialakulnak a szerepek, a kis hazugságok, amikről mindegyik fél tud, de könnyebb így. És az élet a szürke hétköznapok folyamán elkényelmesedik. Mi törént ma? Á semmi. Bementem dolgozni, iskolába, stb. És a rutin beleeszi magát az életünkbe. Dolgozunk, boltba megyünk, főzünk, számlákat fizetünk be, dolgozunk, híradót hallgatunk, megcsömörlünk, dolgozunk, celebrityk életével bombáznak minket, dolgozunk, fodrászhoz megyünk, temetésre, már tíz éves osztálytalálkozóra, dolgozunk… És közben igenis elfáradnak a tigrisek. És néha már nem telik az erejükből a másik tigrisre sem figyelniük. Vagy talán észre sem veszik, hogy ők is tigrisek. És nem összeadódnak az erők, hanem szétforgácsolódnak, elvesznek.

Mit lehet tenni? Most mindenki attől retteg, hogy én majd jól megmondom a tuti frankót. Megnyugtatok mindekit: sajnos  nincs biztos receptem. Az egyetlen dolog, amit mondhatok, hogy a legjobb dolog, amit tehettek, az a figyelem. Figyelem öncsalás nélkül. És az ítéletmentes hozzáállás. És bármi is történik, ne kezeljetek senkit gyereknek!

Na jó, vissza az eredeti témához. Engem vajon mi a fene mentett meg. Az egyik dolog az írás volt. Egyébként ezért nem mertem még kiadni a kezemből a novelláimat, mert az a legjobb útmutatója ennek az érzelmi dilemmának, illetve az érzelemmentes részének. Milyen gondolatok cikáznak benned (illetve bennem akkor). Igaz, azt még 17-18 éves koromban írtam és az igazi vég 22 évesen jött el, de már akkor éreztem ezt a hidegséget. A felelősséget, a meg kell tennemet, a meg kell védenemet…és ez egy ilyen idős emberkének, bármennyire is tigrisnek született, túl sok. Igaz, én kaptam egy kis időt azzal, hogy jó messzire menekültem, elmentem egyetemre, és ott belevettem magam a gondolkodás nélküli érzelmekbe. Egy kicsit gyerek lehettem és jó volt, mert nem kellett felelnem mindenért.

De sohasenem tagadhatjuk meg önmagunkat. Még úgy sem, hogy piával elviselni a helyzetet és vissza érzelmesedni, visszagyereknek lenni ideig-óráig sikerül. Vajon miért vedelik magukat halálra a fiatalok vagy az öregebbek? Szórakozásból biztosan…

És mielőtt folytatnám a fő vonalat, itt kell kitérnem egy nagyon veszélyes dologra. A másnaposság depressziójára. Még mielőtt bármit is mondanék róla, meg kell jegyeznem, hogy az ital a tigrisek szempontjából néha nagyon hasznos. Az abszinens emberektől ugyanúgy félek, mint a full alkoholistáktól. Mert ha erősnek kell lenned, egy csomó mindent magadba folytassz, és egy idő után képtelen vagy elmondani, kiegedni magadból a feszültséget. És jön az érzelemmentes csillogás. És a dilemma csak rág ott belül és felemészti az erődet. Mert nem tudod, hogyan mondd el, kicsit szégyelled, kicsit emészt, kicsit szeretnéd is, kicsit félsz. Aztán már nagyobb sárkány lesz. És a gátakat néha le kell rombolni. Ehhez tud nagy segítség lenni egy üveg valami és egy olyan valaki, aki tud ítélet nélkül hallgatni és ha az kell, igenis fogni a fejedet. Mert néha ki kell jönnie annak a sok (igenis leírom) szarnak, ami benned van.

Azonban egy dologra vigyáznia kell annak az embernek, aki melletted van és melletted is marad (szerettek, barátok), illetve ha magadban vagy, mert így alakult vagy neked így a könnyebb, arra, hogy az alkoholnak van egy nagyon kellemetlen másnapi hatása. Itt most nem a tipikus, ‘na mi van, csak nem másnaposak vagyunk’ feelingre gondok. Oh, nem. Hanem arra, hogy az alkohol igenis megterheli az idegrendszeredet. Fogalmam sincs, milyen élettani hatások miatt, és hogy őszinte legyek, sosem érdekelt. Én csak ittam, ha úgy hozta a sors. Viszont azt nagyon jól megtanultam, hogy az idegrendszerem önmagát készíti ki a másnapok folyamán. És ez a folyamatos piálással csak hatványozódik. Főleg ha nem jókedvből iszol, hanem azért, hogy ne legyen olyan szar, vagy hogy kiadd magadból a feszültséget. Csak azért, hogy érezhess megint. A másnaposság depressziója hatványozza a depressziós érzéseket.

És ha ilyen állapotban vagy, nagyon erősnek kell lenned, hogy objektíven értékelhesd a dolgaidat. És ilyenkor jó, ha valaki van melletted, mert igazából nem tudod ezt megtenni egyedül. Sőt nem is ekkor kell. Ekkor csak bújni kell, meg érezni, hogy nem vagy egyedül.

Tudom, szülőknek ez órási lelki tortúra, amikor kicsiny csemetéjük kimarad éjszakára és a fene se tudja, honnan keveredik elő. Főleg, ha ez még sosem történt meg, vagy kiderül, hogy a gyerek nem is ott van, ahol mondta az este elején.  Vagy bárkinek bármilyen életkorban, amikor társa kimarad. Miért nem hozzánk bújt, miért nem velünk beszélte meg… Talán azért, mert azt érezte, van elég problémánk az övé nélkül is, és meg akart minket védeni. És túl van azon a ponton már, ahol elkezdődött a csúszás. Óvatosan kezdjük el elé azt a bizonyos tükröt tartani…

Akkor, amikor én ott feküdtem, és ami után a versemet írtam, bennem is fellobbant  az a színtiszta erő. Újra éreztem a csillogó magányt. Sokáig azt hittem, azért nem tudnám magam megölni, mert túlságosan kíváncsi lennék, mit tartogat nekem a holnap: milyen érzéseket, történéseket, új embereket. Kis balga szentimentális… Aztán a végkimerülés után, amikor ott voltam azon a bizonyos ponton és beleröhögtem az életem szemébe, akkor és ott döntenem kellett. És ott kristályosodott ki, hogy a bennem lévő tigrist máshogy is meg tudom védeni. Pontosan a röhögéssel.  Mert ott állsz egyedül és látod az egész folyamatot magad előtt, mi hogyan alakult ki és látod, hogy eszerint a folyamat szerint neked most mik a lehetőségeid. És ha tisztán akarsz élni, akkor meg kell halnod, ahhoz, hogy ami vagy, megőrizd.

És ekkor egy kicsit meg kell őrülnöd, ha élni akarsz. Egy kicsit azt kell mondani, hogy máshogy is meg lehet halni. Egy kicsit sodródni. Egy kicsit csak annak lenni, ami vagy. Te ott, legbelül. Egy kicsit eltűnni. Egy kicsit elmenekülni.  Felejteni. És sodródni. Felejteni. Ide most hallgasd meg a Sziámitól a Sodródni kell kezdetű nótát. Ha eddig elolvastad, lesz időd és türelmed megkeresni.

És igenis ugyanazzal a tigris elánnal vesd bele magad ebbe a sodródásba is. Élvezd, merülj el benne, tanuld ki magad! Ismerkedj önmagaddal! Mert a szenvedésnek semmi más haszna nincs, csak az, hogy megtanuld szeretni és tisztelni az erődet és önmagadat és megtanulj megbocsájtani. Magadnak, a környezetednek, a szeretteidnek, az életednek, mindennek. És megtanuld elfelejteni azokat a dolgokat, amire nincs szükséged tovább és megtanuld meglátni azokat a tulajdonságaidat, amik igenis visznek majd az úton tovább.

Én tudom, hogy mindannyian tigrisek vagyunk. Kiben még csak szunnyad, kiben születésétől ott tombol ez az ‘annyira kereszt, mint amennyire adomány’. És csak reménykedem, hogy egyre kevesebb tigrist veszítünk el azért, mert nem tudjuk csak úgy látni és elfogadni és felismerni egymást, és nem tudunk megbocsájtani még önmagunknak sem!

És a végére a vers:

Fáklya Adrienn

Egy úton a félelemmel

—

Nincsen, nincsen, nincsen, nincsen, nincsen semmi baj.

Nem hallatszik már a szívben semmi, semmi zaj.

Véget ért a félórányi fájó remegés.

Visszatérnek az érzések, újra lebegés

vesz erőt rajtam, és indulok tovább;

újra kezdem, s az éjben harcolok ma már.

Hitem ismét felépítem, él már a remény;

vezeti tovább kezem az ismeretlen fény.

Álmok helyett embereket kergetek megint.

Elfogadom azt a titkot, mire lelkem int.

Uram, mondd meg, miért kínzol egyre tovább,

hova hajt még vak reményem életem során?

Hányszor kell még mindent, mindent újrakezdenem,

ha lerombolja álomváram a nagy félelem?!