(n)esztelenül ragyogok

Van egy nyelvünk és csak úgy használjuk. Van egy nyelvtanunk és csak úgy nem tudjuk. Néha elcsodálkozunk egy-egy íráson, költeményen, novellán, hogy milyen szép is, vagy egy-egy cikken, hogy igen, milyen helyes. De a mindennapokban fel sem tűnik igazából, hogy milyen gyönyörű adományt kaptunk a sorstól: a magyar nyelvet.

Én születésemtől kezdve bolondulok ezért a nyelvért. Mind a nyelvtanáért, mely oly érthetetlen és rapszódikus az idegen ajkúak számára, mind az irodalmáért, mely oly magasságokba képes repíteni, hogy a mélységéből már csak óriási lélegzetvétellel tudok előbukkanni.

A betűkészletünk, a szavaink sokasága, a többértelműségük, a jelentés tartalmuk. És még oly sok minden, ami rárakódott az idők folyamán. Néha nemes penésznek érezzük, amikor egy-egy nagyon szeretett, de elcsépelt szavunkat újra és újra viszontlátjuk egy-egy költeményben. És már előre félünk, hogy például: jaj, ez már megint egy szerelmes vers. De ez is csak a kulturánk része, hiszen nálunk soha nem volt értéke a régi dolgoknak. Óh, igen, persze, itt jön a felhördülés, de hogy István király, meg Koppány, meg Mátyás, meg magyar tánc, meg… De valahogy kicsiny hazánknak soha nem volt szerencséje, hogy politikamentesen élvezni és érlelni tudta volna a hagyományait. Valahogy mindig fújt valahonnan az a bizonyos szél, ami nem segítette az indulatok, sallangok nélküli kiforrását a magyar kultúrának.

Mégis (hál Istennek) mindez ideig őrzik emberek a hagyományainkat. Ki a népművészetben, ki a népzenében, ki a hagyományőrzésben, ki a nyelv szeretetében és gondos őrzésében. (* )( *=megjegyzésben) És itt ne felejtsük el megemlíteni a határon túli magyarokat, akik idegen környezetben őrzik magyar identitásukat, szokásaikat. Sajnos azt kell mondanom, hogy Erdély környékén jobban élnek hagyományaink, mint az úgynevezett anyaországban. És nem kellből, nem muszájból, nem mellet verve, hanem egyszerűen azért, mert magyar emberek élnek egy olyan helyen, amit a hazájuknak tekintenek. Nem az országot. Hanem a helyet, ahol élnek. A várost, falut, a környéket, ahol felnőttek, a hegyeket, a réteket…

Az már sokkal szomorúbb, hogy magán Magyarországon mennyire eluralkodott a trash kultúra. Igen, nem magyar szóval méltatom. Mert az angolok sokkal hamarabb kitaláltak rá egy nagyon megfelelő szót. Szemét, giccs, söpredék, … És nekünk jó, hogy vannak szelebritijeink, meg hú, de laza, kapd be a nyálam rapper gyerekeink, akiknek (tisztelet a kivételnek) annyiból áll a rögtönzött (remélem rögtönzött, mert ha ezen még gondolkodtak is…) nyelvi kultúrájuk, hogy elmentem a csajommal rázni, mert holnap nem kell a melóban vitorlázni (ez direkt nem idézet senkitől, csakhogy nehogy bántásnak vegye bárki is). Szóval mardjunk annyiban, hogy nyelvünket annyi lábbal tapossuk, hogy lassan már nem marad egy ép, normális magyar kifejezésünk. Illetve de, de az ojjan ciki. Te most mért ilyen ódivatúan vakerálsz itt, te csajszi…

Komolyan mondom, nem zavarna, mert az őrzött holt nyelvek is szépek tudnak lenni. Meg hát ugye a nyelvújításunk sem volt olyan régen (19. sz.). Csak ne verné a mellét az a sok (t)ősmagyar. Azt hiszem, ezt a témát itt most be is fejezem, mielőtt az indulat kezdene el beszélni belőlem (bárki, aki most azt hiszi, a politikára gondolok, keressen magának más blogot. Nem, én az emberi butaságra, slendriánságra és suttyóságra gondolok.)

Tehát mik is szavaink értékei?

Nap mint nap használjuk őket, fel sem tűnik, hogy milyen szépek. Sőt, igazából nem is tudhatjuk, milyen szép nyelvünk van, mert nekünk már olyan természetes, hogy ha hallunk egy verset (pl.), akkor a szavak jelentése, a vers jelentése, a lüktetés, az előadás olyan egységbe olvad, hogy csak magának a nyelvnek a szépségét és lüktetését észre sem vesszük.

Amióta idekint élek, volt néhány alkalmam arra, hogy lássam, milyen megdöbbenést okoz mindenféle nemzetiség számára, ha végighallgat egy magyar verset. Általános kérés mindegyik társaságban, hogy mondj valamit magyarul. Hát mit tehet ilyenkor az egyszeri ember fia? Zavarba jöhet, elgondolkozhat, hogy de akkor vajon most mit is mondjon. Nálam sokkal jobban bejött az a dolog, hogy kapásból elkezdtem József Attilát vagy Adyt (vagy éppen mikor melyik versünk jutott eszembe) szavalni. Döbbenetes élmény. Az elején még csak az asztaltársaságod hallgat, de aztán mindenki elkezd figyelni, hogy mi is történik. És csoda történik. Mert bár nem értik, hogy mit jelentenek a szavak, de érzik a nyelv lüktetéséből és intenzitásából áradó erőt. És a csend az előadás végén önmagáért beszél.

És hogy mennyire fontos, hogy ha írsz, melyik szót választod, és az a szó mekkora változást okozhat a versben? Talán legyen jó példa rá a most következő három vers. Csupán három szó tér el bennük, és mégis, mindegyik mást jelent, más hangulatot áraszt, máskor olvasnám el (vagy fel:)

Fáklya Adrienn

A szeretet változatai

—

1. (Ima)

Tudom, Uram, hogy az órák percek neked.

Évszázadokig én mégsem élhetek.

Nem azért kérem, hogy most legyek boldog,

mert telhetetlen vagyok,

hanem csupán azért,

mert gyorsan elhervadok.

—

Aprócska virág vagyok én a te kertedben.

Öntözgess néha, ha felötlök eszedben!

Nélküled lassan elhervadok.

Uram, hiszen a te növényed vagyok.

————————————–

2. (Vallomás)

Tudom, drágám, hogy az órák csak percek neked.

Évszázadokig én mégsem élhetek.

Nem azért kérem, hogy most legyek boldog,

mert telhetetlen vagyok,

hanem csupán azért,

mert gyorsan elhervadok.

—

Aprócska virág vagyok én a te kertedben.

Öntözgess néha, ha felötlök eszedben.

Nélküled lassan elhervadok.

Drágám, hiszen a te növényed vagyok.

——————————————

3. (Zsörtölődés)

Tudom, te marha, hogy az órák csak percek neked.

Évszázadokig én mégsem élhetek.

Nem azért kérem, hogy most legyek boldog,

mert telhetetlen vagyok,

hanem csupán azért,

mert gyorsan elhervadok .

—

Aprócska virág vagyok én a te kertedben.

Öntözgess néha, ha felötlök eszedben.

Nélküled lassan elhervadok.

Te marha, hiszen a te növényed vagyok.

———————————————–

———————————————–

És ha már a magyar dolgoknál tartunk:

Fáklya Adrienn

Kis magyar nóta

(Búcsú egy Irakba tartó magyar katonától)

—

1.

Fehér kendőm ma éjjel is feléd lobogtatom.

Virágai egytől-egyig könnyek az arcomon.

Szeretném, ha minden cseppje kezedre hullana,

S szerelmemtől - virágomtól illatoznál ma.

——————————————

2.

Fehér kendős lágy suhogás simogatja szívemet.

Megadtam magam a sorsnak, mert veled lehetek.

Adja meg a Jó Isten, hogy hazajöjj nekem,

S mindörökre megmutatom, mi a szerelem.