(n)esztelenül ragyogok

Torz mosoly

Örök magány, légy egyedül. A csend a birodalmad. Mint szikla állsz az élet folyamának habjai közt. A rohanó világ elhagy, de nem ereszt. Elviszi a szíved, ha hagyod. Szakadj el, szüless meg, legyél te a biztos menedék a fuldoklónak. Legyél szirt, melyre bárki felkapaszkodhat. De ne légy túl hívogató. Kihívásként, néma felkiáltójelként állj a sötét habokon. Ne feltűnően, inkább felhívóan. Kiáltsd a világba, hogy a rohanó habok megölik a percet, az érzéseket.

Tanítsd a vándort először lopni, ki eltéved az élet folyamán, és nálad köt ki, bár nem hívtad, szíved talaján. Add át neki mindazt, amit megértettél. Add neki az élet gyönyörét, az álmok sejtelmes kapujának kulcsát, a szív tiszta dobbanásait. És add neki az ellenfélnek feszülő tekintet néma lángjait. Ne ajándékot adj, ne kész dolgokat! Hagyd felfedezni, amit magyarázni nem szabad, és nem is lehet! Hagyd a falakat általa ledőlni! Ez a legnehezebb feladat, ez, legyőzni önmagad.

Te túljutottál már ezen. Hagytak, hát egyedül. Támaszod nem volt, talán csak a benned tátongó űr gyilkos mélye, mely vonzott, s te játszottál, csak játszottál vele. Az elején gyermeki móka volt, bolondozás. Minden tetszett, és mindent akartál, egyszerre, egészen. Aztán csak árkon-bokron át juthattál előre. Nem volt ami, nem volt, aki megvédjen. Százszor elbuktál, de százszor tanultál. Egyre keményebb lett a burok itt kívül és a dac ott belül. Csak azért is én leszek, csak azért is így leszek, ahogy vagyok!

S elfáradtál. Belefáradtál az állandó küzdésbe, rohanásba. Most itt vagy, néma szikla, s halljuk könnytelen sírásodat, mely hullámszívünkben zakatol. Szeretnél más lenni, futni, nevetni. Egyszer teljesen a szívedre hallgatni. A gondolatokat messze-messze száműzni kemény fejedből. Csillogni, élni, hinni, remélni. Küzdeni a szép eszményekért. A hableányok testét végigsimítani, és kérni, mossák el könnyeid keserűségét.

Ám te nem szólsz. Nem is akarsz szólni. Inkább gúnyos mosolyra húzod ajakad. A kedvesség fátylát széttépve messze űzöd, te nem kedveled a könnyű harcokat. Megállsz egyedül, neked nem kell senki, mert hiába sírsz, nem tudsz máshogy élni. Könnyeid csak néha hullanak, s ha ráeszmélsz erre, kétszeres erővel veted magad a küzdelembe.

Ellenállsz a folyónak. Nem mozdulsz. Az emberek szemében démoni vagy. Te nem mész senkihez, mert az értékrended szilárd, mint a tavaly téli fagy. Szeretted, mert megdermedt minden. Vékony jégtakaró fedte a folyót. Megállt a rohanás, mindenki szétnézett, és a szívek egyszerre dobogtak, a tekintetek égtek.

Tavaly tél… De most az ‘idén’ van! Idegenül állsz a parttalan habokban. Tisztelettel vesz körül a hatalmas folyó, ő ad vigaszt és menedéket. Ő ad hitet, hogy vannak a medrében más sziklák is, kik ugyanilyen egyedül szállnak szembe a pimasz víztarajokkal. Hallod a dalt: mi erősek vagyunk, csak olyan messze, egymástól oly elszórva élünk. Ha összefogunk, nagyobb lesz létünk értelme. Megállítjuk a görgő kavicsokat, belőlük épül majd új hegyvonulat. Újjáépítjük e megfáradt világot, megtanítjuk az embert arra, amit eddig sohase látott, és elképzelni is nehezen tudott.

Szép szavak. Lelkesítők. Tömegeket vonzanak. Vezér lehetsz vagy már talán most is annak mondanak. De bármennyire is más vagy, mint a többi, nem tudsz az ördögi körből kitörni. És ha mégis sikerül, s az emberek istent akarnak, s nem kapnak, megölnek téged - ezt akartad.