(n)esztelenül ragyogok

Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, ma akkor is fát ültetnék. Akkor is menetelnék előre. Életem, sorsom erről szól. Így lettem összerakva - talán rosszul -, de nekem így a jó. Talán mások sajnálnak engem, mert nincsen semmi lehetőségem - de azt alaposan kihasználom. Semmi nem jött könnyen, mindenért harcolnom kellett. S mikor elértem a célom, nem voltam elégedett - új harcot kerestem. Életelemem lett a küzdelem.

Szükség van valakire, aki lerombolja a falakat. De vigyázni kell: csak azokat, amelyeket tudjuk, miért emeltek. Hiszen minden kapu mögött új küzdelem vár. Újabb veszély, újabb viszály. Ám ha győzök, elmondhatom, hogy voltam valaki.

Éltem életem minden percében. Kegyetlenül tudatosan játszottam a köreim. Ritkán akadtam olyan emberre, aki értette a szándékaim. Olyankor egymás mellett haladtunk. Vállvetve próbáltuk megváltani a világot. S ha tudtuk is, hogy nem sikerülhet, mégis csináltuk, mert kellenek őrültek, akik egy pillanatra sem hunyják le szemük a hazugság előtt.

Sokan nem értették, miért nem pihenünk, miért nem tesszük le a fegyvert önmagunkkal szemben sem. Úgy gondolták, kínozzuk magunkat. A világot sem hagyjuk belefúlni önnön mocskába.

Valami szépet akartunk adni nektek. Valamit, amit elvihettek szívetekben a mindennapok során. Nem kaptunk munkánkért soha semmi kézzelfoghatót. Mégis többet adtatok, mint azt bárki is felfoghatná. Egy mosoly, egy tekintet, egy lélek-villanást. Lényeteket nyújtottátok át egy pillanatnyi jóért. Lehet, hogy csak egy pillantást, egy jó szót, egy kérdést vagy csak hallgatást kaptatok tőlünk, de mindig akkor és úgy, amikor szükségetek volt rá.

Véssétek eszetekbe: csak így lehet építeni. Lassan, módszeresen kell fát ültetni. Apródonként változik a világ. Egy ember kevés, de tanuld meg: soha nem vagy egyedül. Ha úgy kerül, mindig lesz melletted igazi barát. Mert a fák soha nem hagyják el egymást. Magas a lombjuk, mély a gyökerük.