(n)esztelenül ragyogok

Sétálok a folyóparton. Szomorúfüzek, apró ösvény, vízcsobogás. Parányi csillámok, habok. Ilyenkor döbbenek rá, hogy az Élet Csodája én vagyok, s az Isten csodája a természet. Mindentől távol, szárnyal a lelkem. Szívem hálát ad minden nyugodt percért, melyet így tölthetek.

Evezni volna jó. Ülni egy kenuban, és hagyni, had segítsen a sodrás. Néha én is megpihenhetek. Sugdolóznak körülöttem a hullámok. Hallgatom csevegésük, és boldogan mosolygok. Igen, ilyenkor boldog vagyok.

A világtól távol minden oly csodás. Nem kell viselkedni, ledobhatom álarcaimat. Hogy vígad a lelkem, mert mindenem szabad, ledobtam gátaimat. Énekelgetem kedvenc dalaimat. Üzenek a mindenségnek. Ilyenkor megtisztul a testem, lelkem. Megpihenhetek; a nyugalom elönti szívem.

A csend átitat. Nincsenek zavaró zörejek. Kedves hangok, kedves testvérek. Csak én és a fák. Így akarok élni tovább - megőrizve a békét, melyet újra és újra elvesztek, mikor visszamegyek.

Nem az emberek az igazi társaim. A patak, a fű, a fák a testvéreim. Minden ideköt. S mint néma halott térek vissza közétek, emberek, mert szívem itt hagyom; lelkem ott van, ahol az otthonom. De el kell hagynom ezt a helyet. Mégis, köszönöm e boldog perceket, melyekkel erőt gyűjthetek. Köszönöm, hogy mindig visszajöhetek, s vártok rám. Befogadtatok. Itt érezhetem, hogy vagyok, élek. Tiszta lehetek itt, közöttetek.

Fejem meghajtom, letérdelek. Eggyé válok veletek, a természet része leszek. Elértétek, mit más nem tudott. Felébresztettétek halott énem. Ezért kellett élnem, s várnom e pillanatot. A testvéretek vagyok.