(n)esztelenül ragyogok

Ha nem értesz egyet valamivel, jobban meg kell ismerned a rendszer lényegét, mint alkotójának, hogy hatékonyan fel tudj lépni ellene. Elolvasni róla mindent, tanulmányozni, figyelni. Aztán rámutatni a gyenge pontjára, megcáfolni a nem megfelelő érveit. Nem veszekedni kell, hanem vitatkozni. De az emberek lassan elfelejtik ennek a művészetét. Csak a hangerőre és a testi erőre, a hatalomra alapoznak. Pedig sokkal félelmetesebb a csendes kérdező, mint a nagyhangú “érvelő”.

Egy embert legjobban vita közben ismerhetünk meg. Mindent elárulnak a válaszreakciói. És itt nem feltétlenül a szavairól beszélek. Ha valaki bizonytalan, nem néz a szemedbe. Sőt, retteg a tekintetedtől. Nem őszinte vagy nincs kialakult véleménye, ő még meggyőzhető. De nem biztos, hogy számíthatsz a szavára. Ám aki a szemedbe nézve egyenes választ ad, azzal érdemes vitázni, ez akkor már eszmecserévé válik. Két teljes Ember beszélgetése, ahol mindkét fél figyel a másikra, meghallgatja azt, és választ ad. Ezért érdemes volt a nyelvnek kialakulnia.

De kevés az ilyen ember. Mértékegysége a fehér holló, ám az emberek szeretnek hinni a legendákban. Ha két ilyen személy összetalálkozik, valami elindul, érzik a rokonlelket egymásban. Ezen a szinten nem számít semmi más, csak a gesztusok. A szemük és az arcuk elárul mindent, de csak annak, aki már képes ezen a hőfokon égni.

A szavak feleslegessé válnak. Nem számít már a külső, s a faji, ideológiai hovatartozás. Ők legjobban hallgatni szeretik egymást és a csendet. Csak a lényeg hangzik el. Sem üres fecsegés, sem olcsó poénok. Gyilkos cinikusság önmaguk és a világ ellen. És az a mosoly a szájuk szögletében és a szemük tükrében. Lubickolnak az érzésben, hogy együtt lehetnek. Ők a lelkükkel beszélnek, közegük a csend.

Ilyenkor megszűnik az idő és a tér. Csak ők vannak. Kihasználnak minden percet, mert tudják, hogy nincs olyan, amit úgy hívunk: örökre együtt. Tudják, közel az elválás, az újra magány. S feláldozzák magukat az emberiség oltárán. Ők jót akarnak, de félelmetesek a fogalmak, melyekkel játszanak. Ébresszük fel az emberiséget - ez a jelszavuk. Csak kevesen vannak, akik fejjel nekimennek a falnak, mert tudják, hegy áttörik. A többi pedig csak nézi néma szenvedéseik és sajnálja őket. Ugyanakkor tisztelet övezi a nevüket: “Bolondok, békesség nekik.” S ha leomlik az a fal, a tömeg ott van, s jutalmat akar, részesedést. Ekkor az Ember feláll, nem kér dicséretet. Továbbindul, és új falat keres, új célokat.

Nem magáért dolgozik, az emberekért munkálkodik. Csodálatosnak, legyőzhetetlennek tűnik, élő legenda lesz. De mások nem szeretik az egyéniségeket. Félnek attól, aki több náluk, aki veszélyezteti élethazugságaik nyugalmas özönét. S a vége semmi más nem lehet, csak a halál, mert az Embernek ilyen vég dukál. Erőszakos és szép. Szép, mert nem értelmetlen, mint semmi sem az életükben. Náluk mindennek jelentése van.