(n)esztelenül ragyogok

Lebontottuk a karácsonyfát. Kész, vége, nem kell. Már hullik. Csak addig jó, míg sok díszt ráaggathatunk, és ajándékokat pakolhatunk alá. Szeretet-pótlék. Kivágása és giccsesítése nem bűn. Szép, amíg áll. Csak addig kell, amíg az ünnep tart, és jó, mert kiszolgál. S ha az ünnep elmúlik, nem csak a törzsét, az ágait is leszaggatjuk a testről.

A fejsze erős, ha a karunk tartja. Ami már nem kell, attól megszabadulunk. Így vagyunk egymással is. Hulljon a férgese. És szitkozódunk, ha valaki ellenáll. A teremtés koronái, erősek, magasak, gyorsak, szépek vagyunk. És nem tűrjük el, ha hülyének néznek. Előbb ütünk; kérdezni már rég elfelejtettünk. Minek is? Mindenki úgyis úgy hazudik, ahogy akar. Kész röhej. És valaki még változtatni akar?! Úgyis megölik.

Disznók elé gyöngyöt szórni? Bamba szemük közé pisztolyt szegezni? Úgysem értenék. Ha megrázod őket, csak röhögnek, hogy hullámzik a világ. Ilyet még úgysem láttak. Szenzációértékkel hat rájuk az újdonság. Majd megírja az újság: él egy bolond, aki tenni akar valamit az emberekért. Szegény.

Megkoronáznak, új megváltóként tisztelnek, majd kikockázzák a köpenyed, s a töviskoszorúd. Ha szerencséd lesz, kapsz egy döfést a bordáid közé. S ha vagy oly szerencsétlen, hogy felnyitod némelyik szemét, s elindítod, még talán láthatod, hogyan szögezik fel őt is az egyéniség emelvényére.

Szenvedni sem lesz már erőd. Csak ordítasz, hogy hagyjanak, te nem ezt akartad. Szalagcím leszel. Tisztelet övezi neved, hogy előcsalogattad a másokat, a negatív elemeket. S egy történelemkönyv aranyba foglalja majd a neved, mely így fennmarad. S a fiad sem fogja tudni, mi volt a célod, esetleg majd az unokád.

Kínodban újra megpróbálod. Nem hiszed el, hogy ez így lehet. Továbbindulsz, prédikálsz, lábad megroggyan minden lépésed után, de akkor is menetelsz. Ki innen, el a világból. Minél messzebbre a mai mától. Lehetséges ez?

Próbálkozol a meneküléssel, de a világ visszatart, mert az emberiségnek szüksége van a mártírokra. S te csak reménykedhetsz, hogy egyszer lesz majd egy tisztább nemzedék, mely megérzi lelked tüzét, és köréd ül melegedni. Lenézel akkor majd rájuk felhőid mögül, tenyered föléjük teríted, védve őket a sok eretnek máglya lángjától.

Akkor majd csak te ismered fel, hogy hosszú még az út az embereknek, de nem kilátástalan. Mosolyod áthatol majd a dermesztő ködön, s megilletődve látjuk majd, hogy újra előbújt a Nap a gondfelhők mögül.”S addig sírva, kínban, mit se várva mégiscsak száll új szárnyakon a dal. S ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.”