(n)esztelenül ragyogok

Az ember és a természet viszonya a XXI. században

                Az ember, amióta Isten megteremtette, vagy amióta lemászott arról a bizonyos fáról, a természetben él. Ez az idők kezdetén nem is volt olyan hatalmas probléma. Ám az idő múlásával egyre több kérdés merült fel. Honnan jött, és hova megy az ember? Beleavatkozhat- e a természet rendjébe, tönkre teheti, esetleg építheti- e környezetét? Az általa előidézett rombolások nem vezetnek- e saját fajának pusztulásához?

                A XXI. század küszöbén ezek a kérdések fokozottabban érdeklik az embereket, mint valaha. A környezetszennyezés, a pusztítóbbnál pusztítóbb atom- és vegyi-fegyverek, s már pusztán a tudat, hogy “civilizált” emberi élet zajlik a bolygón, kétségbeejtő gondolatokat vet föl a mai tudósokban, politikusokban és a népben egyaránt.

                 Új korszak küszöbén állunk. Vajon eléggé felkészültünk arra, hogy kivédjük a minket fenyegető természeti - pl. árvíz, óriási havazás - és morális - háborúk, zsarnokság, “törvényes” megaláztatás - katasztrófákat? Mi vezetett el idáig? Az ember “felülemelkedett” a természeten. Ám, ahogy Arany János írja, “ha a fa élte megszakad, egy percig éli túl virága”. Képesek vagyunk túlélni ezt az elszakadást? Majd kiderül. Ám addig is vizsgáljuk meg a már megtett utat a kezdetektől máig. Vajon mit mond a filozófia?

                 És Isten 6 nap alatt teremté a világot, s a hetediken megpihent. Teremté az embert és elhelyezé Éden fái közt- mondja a Biblia. A másik variáció - Darwin - szerint az ember hosszú evolúciós fejlődés eredménye. Ő a csúcsragadozó, ő uralja a természetet. Értekezésem célja nem az, hogy eldöntsem, kinek van igaza. Inkább mindkét feltevésből kiragadnám azt a fontos momentumot, hogy az ember ura a természetnek.

                 Ez nem mindig volt így. Az őskorban, a természeti népek idején, az ember egyike volt a Föld élőlényeinek. A szabadban élt, vadászott, élelmet gyűjtött. Létfeltétele volt a környezete. Számára még nem létezett a filozófia, mint konkrét tudomány. Számára a természet jelenségei voltak az istenek. Csupán az volt a fontos, hogy jó legyen a kapcsolata velük, esetleg, ha vétett ellenük, kiengesztelje őket. “Életfilozófiájuk”, a művészetük a barlangrajzokon keresztül juthat el hozzánk.

                 Azután néhány ezer évvel ezelőtt megjelentek az első városállamok. Mivel a rabszolgaság intézménye elfogadott dolog volt, ezért a szabad embernek elegendő idő és energia jutott a gondolkodásra. Új tudományként megjelent a politika és a filozófia is - bár ekkor még nem nevezték tudománynak-. Az ember elgondolkodhatott arról, hogy mi a világ, hogyan keletkezett az, s a fő kérdés tulajdonképpen az volt, hogy miből.

A preszokratikusok abban megegyeztek, hogy ősanyagból - levegő, víz, “valami”, “meghatározhatatlan” - illetve ősanyagokból - tűz, víz, föld, levegő - keletkezett a világmindenség. A gond ott kezdődött, hogy “panta rei”, “minden mozog”, ahogy Hérakleitosz állította, vagy “minden változatlan”- mint Parmenidész szerint. A baj az volt, hogy az ember még nem kapott szerepet a világban e rendszerek szerint.

Démokritosz atomelmélete jelentette a kiutat ebből a vitából. Ő azt állította, hogy a természeti világ dolgai atomokból épülnek fel. Meghagyta Parmenidész azon gondolatát, hogy semmi sem változik, hiszen a vízből nem lesz béka, tehát nem lényegileg változik a világ. Viszont bizonyos változások mégiscsak vannak. A természet változik. Az ember a természet része, különböző színű és formájú atomokból épül fel, mint minden a világban.

               Platón már kissé bonyolultabban szemléli a világot. Szerinte az általunk észlelt világ mögött meghúzódik egy másik, tökéletesebb világ. Ez az ideák világa. Egy evilági dolog azért az, ami, mert részesült egy vagy több idea adományából. Igen ám, csakhogy ha minden földi dolognak van valahol egy ideája, amire hasonlít, akkor kell lennie egy harmadik ideának, ami alapján hasonlítanak egymásra a dolgok és az ideák. Ezt a hasonlítási sorozatot a végtelenségig lehet folytatni, ám nem érdemes.

              Mi az igazság? Talán az, hogy van egy 1. nem teremtett, de teremtő - Isten -, 2. egy teremtett, és teremtő - ideák -, 3. teremtett, de nem teremtő - természeti világ dolgai -, 4. Nem teremtett és nem teremtő - Isten, amikor az általa teremtett dolgok visszatérnek őbelé -? Talán.

              Ezekben a filozófiai irányzatokban még az ember a természet részeként jelenik meg. Nem tekintik felette állónak. Itt még az ember “gondolkodó állat”. Vagy már több? A filozófus, ha etikát alkot, többnek tekinti az embert egy gondolkodó állatnál? Biztosan. A természetet ebben a korban még tisztelték. Csodát láttak benne. Vajon mi történt, hogy mára az ember elfelejtette ezt a magatartást?

              A középkorban hatalmas világnézeti változás állt be. Megjelent, illetve uralkodóvá vált a kereszténység. Emberek, Isten teremtette a világot és ő uralkodik mindenek felett! - hirdette. Ám az emberek elfelejtették, hogy uralkodásra teremtettek és nem kizsákmányolásra. Bár ebben a korban még létük szorosan összefüggött a földdel. A feudalizmus időszakában a jobbágynak érdeke volt szakszerűen művelni a földet. Ám ekkor már nem csodának, egyenrangúnak tekintette a természetet, hanem csupán eszköznek. De meddig tűrheti el egy önálló szubsztancia egy másiktól, hogy az magasabbrendűnek titulálja magát nála. Hiszen két szubsztancia mindig egyenrangú és más jellegű. Ezért ez a folyamat nem tarthat sok ideig. S ma ez a feltevés kezd beigazolódni, hiszen a természet lázad “ura”, az ember ellen.

               A középkorban Isten volt a kapocs, mely összekötötte az embert a természettel, a való világgal. Isten nem engedett minket önmagunk feltétlen dicsőítésére. Még figyelni kellett a világra, mint Isten nekünk szánt megnyilatkozására. Ám a személyes Isten eltűnt a világból a felvilágosodás következtében. Vagy a természet egészeként kezelték - panteizmusüSpinoza- vagy azt mondták, hogy megteremtette ugyan a világot, de azóta már nem szól bele a működésébe. S a legszörnyűbb mondat e kor számára: “Isten meghalt” - Nietzsche. Panteizmus, deizmus, ateizmus. Isten kiszakadt a világból, az ember elszakadt a természettől.

              Itt tulajdonképpen kettészakad az ember viszonya a természettel. Egyrészről megkezdődik az ipari forradalom, a hadi- és közélet modernizációja. Gépek árasztják el a világot, technikai fejlődést és óriási munkanélküliséget hozva a világra.

              A másik irányzat egyik legismertebb képviselője Rousseau. Ő azt állítja, hogy a civilizáció a felelős minden rosszért és társadalmi problémáért. Vissza a természetbe! - ez lesz a jelszava. Kissé szélsőségesen megfogalmazott gondolatai és radikális civilizációellenessége nem hozott túl nagy népszerűséget a számára. Mégis elgondolkodtatja az embert, miért is jobb a fejlettség, mint a régi állapotok. Természetesen az általa vázolt ősközösségi állapotok utáni vágyálma túlzás. Mégis vajon miért jobb a civilizáció ilyen szélsőséges formája, mint akkor és ma?

               Tulajdonképpen Rousseau gondolata nem új a nap alatt. Ezt már a sztoikusok és a cinikusok megfogalmazták annakidején az ókorban. Az embernek nincsen szüksége másra, csak a köpenyére és a gondolataira. Ahogy Diogenész mondta: ágyam a föld, párnám a hordó, takaróm a csillagos ég. Mire lenne szükségem? - ne álld el a Napot!

               Ma az ember elvesztette a lába alól a talajt. Nem tud lépést tartani a technika és a tudományok fejlődésével. Sokszor felteszi magának a kérdést, hol a helye a természetben? Ma már - a tudósok szerint - szinte mindent tudunk “parányi” világunkról. A természettudományok megfejtették a legtöbb fontos kérdést - a tudósok szerint - a saját témakörükön belül. Ám igazak - e ezek a feltevések? Minden úgy van e, ahogyan ők állítják? Miért lett uralkodó mondás a “Látom, ha hiszem!”?

                Ez ellen a megállapítás ellen próbálnak lázadni az “áltudományok”. Ezek újfajta kutatási irányzatok, melyek a maguk terén jelentős eredményeket érnek el, az “igazi” tudósok mégsem vesznek róluk tudomást. Miért felsőbbrendű egy megfelelő logikussággal végigvitt természettudományos tétel, mint egy ugyanolyan logikus, bizonyítékokkal teletűzdelt “áltudományos” érvelés.

                Miért olvasnak az emberek egyre többen természetfeletti dolgokról? Miért érdekli őket egyre jobban az ufológia, a spiritualizmus, a futurológia? Miért veszít értékéből a “hétköznapi” tudomány? Mert elfelejtette, hogy a természet csoda, és az embernek szüksége van csodákra. A modernizáció elvett az emberektől mindent, amiben hihettek. Elvette a természetet - megnevezett és törvényekkel látott el mindent -, Istent, s az embert, mint méltóságot.

             S hogy miért érdekli az embereket egyre jobban az “áltudomány”? Mert végre ad valami olyat, amiben lehet hinni. Jön egy- két kiválasztott ember, és kézrátétellel gyógyít - természetgyógyászok -, jön egy másik természetfeletti civilizáció, amely esetleg jobb életet ígér - vagy csupán változást -. Mindenesetre ismét belépnek az életünkbe a csodák. Többnyire a természet felől közelítenek hozzánk. És ez így egyre jobb nekünk. Ismét lehet miért élnünk, lehet mit kutatnunk.

               A fő kérdés: milyen lesz az ember és a természet viszonya a XXI. században? Két alternatíva közül választhatunk.

1.     Nem lesz XXI. század, mert az emberiség elpusztítja önmagát. Esetleg a természet is bosszút állhat, ahogy ezt naponta láthatjuk.

2.     Felteszi az emberiség magának a kérdést: hová és hogyan tovább? Ha így történik, akkor felülemelkedve előítéleteiken az emberek végre változtatni fognak. Hiszen Szókratész szerint, mihelyt valaki felismeri, mi a jó, aszerint is fog cselekedni. Igaz, e megállapítás kissé naiv, ám nagyon sok tudós meg van győződve a maga igazáról. Ez nem is baj, sőt… Ám továbbhaladni szerintem úgy lehetne, hogy minden önérzetet és érdeket sutba dobva felül kellene vizsgálni a “hétköznapi” - és az “áltudományokat”. A kettő letisztult változatának szintéziséből egy egységes, új világnézet és életszemlélet kialakulásával boldogabb életet teremthetne az ember önmaga számára a Föld megváltozott viszonyai közt.

                Meg kellene találnunk az arany középutat a civilizáció és a természet között. Hiszen még mindig szükségünk van a természetre, mint lételemünkre és gyökerünkre, és ez a jövőben fokozottabban igaz lesz. Hiszen nem jó az embernek állandóan a felhőkarcolók és emeletes házak sűrűjében. Jobb az erdő és a hegyek látványán elmerengni kettesben, mint a “világháló”  - az Internet -előtt gubbasztva “kommunikálni az egész világgal”. Sokkal személyesebb. Emberek, gondolkodtatok már ezen? Egyáltalán volt ma emberi megnyilvánulásotok? Megsimogattál már egy növényt, elvitted a kutyádat sétálni? Szóltál egy jó szót az emberekhez? Egyáltalán

      MOSOLYOGTÁL MÁR MA?