(n)esztelenül ragyogok

Először a színek tűnnek el. Visszavonhatatlanul szürke lesz minden. Aztán a szavak jelentését felejtjük el. Nem lesznek jeleink, értékeink. Csak a bamba, kihunyó fények a szemekben. Aztán azok is lassan elmúlnak. Az ember elveszlik a mindennapok sűrű sötétjében. És ez még a jobbik eset.

Megszűnik a rettegés a feketétől is. A fekete a nihil, az összes szín hiánya. Nem borul többé a mindenség virágba, kiszáradnak a szívek. Isten fehér lapra fekete körvonalakat rajzolt. A fehérben minden benne lapul. Ha tudtad, hol emelte fel a ceruzát, hogy rést hagyjon, ki tudtál törni önmagadból. Ám ez a lap régi, szárad. Mocskolják az évszázadok. Rálépett már minden eszme, s elkorcsosulásuk sötét nyomokat hagyott a hófehér anyagon.

Először csak egyvalaki körvonalára tapostak rá. Ez észrevette, és önmagába zárkózott, legalább a belső tisztaságát védve körömszakadtáig. Aztán csak fogytak, egyre tűntek az utak, a képek, a rések, s az emberek foglyok lettek. Elvesztették a hitet. Egyre védték, csak védték önmaguk. Már nem volt fontos a külső, az alapuk, csak a belső tisztaság. Ezért bármit megtettek, hogy elpusztítsák a külső elemeket. Kiölték magukból a szavakat, a szíveket, az eszméket, a gondolatokat, eltörölték a színeket, nehogy feketeséget okozzanak.

Magukat kezdték lerombolni. Lassan, módszeresen. Tudatlanságuk a legmélyebb kegyetlenség tükrében fénylett a még szabadok szemében. Csak ők látták, hogy ezzel önmagukat rombolják és buktatják meg a már feketék. Belülről satírozzák a körvonaluk. És jöttek a jelszavak: “az embert az különböztette meg az állattól…”, de már ők is múlt időt használtak.

És jött egyvalaki. Ő tudta a kiutat. Ember, ismerd meg önmagad! A rés nem a körvonalon volt, hanem a szívedben! Annak is a legmélyebb szögletében. Ott pislákol a fény.

Mennyországról és Istenről prédikált. A szeretet igazságát hirdette. Fáklyát tartott az emberek szemébe, de ők már kiölték a szemükből a sugarakat. Megmagyarázták, hogy nincsen Isten, vagy ha van is, hát ül fenn a saját fényözönében, és nem törődik velünk. Épített magának egy Paradicsomot, minket pedig idedobott a mély feketeség karmaiba.

Az emberek közmondásokkal dobálóztak, de nem élték meg a közmondásokat. Mindig a könnyebbik megoldást választották, azt az utat, melyet értékétől függetlenül mindenki elismert. A békéről papoltak. Csupán az az apró igazság, a lényeg maradt rejtve, hogy először önmagunkat megismerve saját lelkünkkel szemben kell letennünk a fegyvert.

Megölték Őt, ki elmondta a kulcsot a Fényhez, a “régi” fehérhez. Aztán emlékét felhasználva újabb feketeséget teremtettek. Gyilkoltak a nevében, és feddtek. Majd a szeretetet tanították, de tűzzel, vassal, a nihilbe kiáltották a lugassal kecsegtető békét.

De a fehér élt még, s nem csalódott a korban, mert ki őrizte még magában a kiutat, az minden rosszra felkészülve szállt szembe az egyre gyűlő és közelítő sötétséggel. Legyen a kereszt a tiétek, de értelme a miénk - felelték. És harcoltak, csak harcoltak egyre, szívüket kitárták az ég felé. Isten tudta, hogy megmenekül lassan már az emberiség. Fáradva levette kezét a Földről, mint takaró többé nem jelentett védelmet. Kihunyt a fény odakünn, s a lap piszkosszürkében játszott, s egy pillanatra elsötétítette a rémület az egész világot. Feketeség borult a tájra, nem volt több kiút, a remény, mint apró madár, fekete kolibrikén hullt a porba. Kis lába néma, vádló felkiáltójelként meredt az égre. Már csak ez hirdette, hogy nagyon beteg, haldoklik az Isten.