(n)esztelenül ragyogok

Itt állsz az erkélyen reményt vesztve. A bor a lelkedig hatol - vagy mégis csak a szíved mélye álmodik valahol? Hol a remény, mely így este szárnyal a fellegek fölött? Elszállt már az érzés messze, kár volt az eszme, mely vallomás volt, ölelés, mely akkor átkarolt. Bolond az ember, mert - bár tudja, hogy itt van, közel már a vég - harcol, egyre csak küzd egy egyszervolt életért.

Egy élet, amit százszor elrontottál. De tanulsz - vagy nem -, s újra indulsz, mert fáj bár, de tiéd az út. Te választottad, vagy rálöktek - mindegy. Mást nem tehetsz, minthogy mész, és bármi jön is, nem futamodsz meg. Soha nem futamodsz meg - nem lenne a te stílusod. Bár egyedül, mindenkitől idegenül, egyik lábad a másik után téve, menetelsz, mert bármily könnyű lenne megállni, hajt a véred…

…rossz és nemesnek kevercse a nő. Ez olyan, mint a pusztai farkas! Nem keveredsz ki soha e hatalmas önellentétből. Igaza van annak, aki azt mondja: az emberben nem egyetlen lény lakik. Hol a farkas, hol az ember, aki felülkerekedik. Egyszer ölnél és ordítanál, hogy fáj már az egész. Bárki mást, de inkább magad tépnéd, hogy essen végre szét e földi tér. Aztán cinikus mosollyal kigúnyolod önmagad. Röhögsz egyet, s indulsz tovább, hogy megkeresd az általad rég elfeledett, de vágyott békét, mely lassan végképp kiveszlik belőled, s ami nagyobb baj, a világból.

Kevés vagy ahhoz, hogy bárhol változást okozz, de az induláshoz egyetlen személy is elég, mert ha válaszokat intéznek feléd, a kérdések feltevése már nem nehéz. Egy kérdés gyakran többet ér ezer válasznál. Mindent megold, ahol már lassan semmi nem használ. Hát tudj belépni úgy a beszélgetésbe, irányíts, ha hallgatni már nem lehet! Pedig azt gyakran sokkal kedvesebb neked. Hát legyél te mindennek a lelke, ha már nem menekülhetsz messzebbre, mint ami te vagy. Mert szeretnéd bár, de soha nem lépheted át önmagad.