(n)esztelenül ragyogok

A teljesség felé

A legnagyobb gyávaság az élettől való félelem. Rettegni a léttől, ez az igazi gyötrelem. Ragaszkodni apró momentumokhoz, dogmává fagyasztani a múlthoz fűződő szálakat. Nem csoda, ha elvesztjük az álmokat, s éjszakáink némaságba vesznek. Elereszthetnénk e vesztes szálakat.

Nem a múlt alakítja a jelent, s a jelen a jövőt. Mi választhatjuk ki az elkövetkező perceket. Mindenki egyéniségként jön a világra. Nem szabad elhinnünk, hogy hiába vagyunk! Ha csalni kell, csaljuk meg magunk! Játsszuk el az életet, élvezzük a perceket, melyek értünk születnek! Az időt mi erőszakoljuk rá tudatunkra, és csodálkozunk, ha nem futja értékes dolgokra.

Nem mulatságos? Szenvedünk. Írunk, sírunk, szenvelgünk - könnyebb így nekünk. Létünk értelme a ragaszkodásunk. Lelkünkben egyre mélyebbre ásunk, de testünkről elfeledkezünk. Félünk alámerülni az újba. Ha felmerül bennünk a gondolat, elvetjük undorodva.

Így nem élhetünk teljes életet! Testünk és lelkünk nem szétválasztható. A Földön élünk, itt a kettő együtt a Való. Csak együtt lehetnek boldogok. Nem lehetünk csak ördögök vagy angyalok. Emberek vagyunk, többek e két lénynél. Bennünk él mindkét élmény, melyet a Túlvilágról hoztunk.

Békéljünk meg önmagunkkal! Ne válasszuk szét a két végletet! Nem élhetünk teljes életet, ha az egyik részünk elveszett, mert nem akartunk tudomást venni róla. Vegyük ezt fontolóra, és tegyük le a fegyvereket!