(n)esztelenül ragyogok

Ajánlás

Ha rokon a lelkünk, kell, hogy összetalálkozzunk. - mondtad. S most itt állunk egymással szemben, hallgatagon. Nincsenek szavak, csak a szem beszél. Már mindent tudunk és értünk. Felnőttünk egymáshoz.

Két szív, de egy lélek. Elfeledted, hogy szemléllek, s tanulom rezdüléseid? Ha messze hívnak vágyaid, elmész, de itt maradsz, mert őrizem minden mozdulatodat. Már nem menekülhetsz. Örökké az enyém leszel, örökké én leszel, mert eggyé váltunk gondolatainkban.

Lehet, csak ritkán találkozunk majd. Néha-néha összefutunk. Soha nem leszünk idegenek egymásnak, mert feledhetetlen az a néhány nap, amit egymással töltöttünk.

Sokat kaptam tőled: önmagamat. Nem Adriennt, hanem a magányos Vándort, aki tudatosan él a világban, s figyel. Nem magára, a kölyökre ügyel, s a mindenségre. Megtanítottál fegyver nélkül küzdeni. Csendesen, hatékonyan. Megmutattad, hogy az ember legszentebb fegyvere a halk kérdés.

Köszönöm, hogy láthattalak nevetni, élni, szomorúnak, csendesnek lenni, s ülni magányosan. Köszönöm, hogy egyszer-egyszer én hozhattam legalább pillanatnyi békét a szívedbe. S köszönöm a hosszú hallgatásokat az estékben, a tekinteted, mely minden percben tudta, mit adjon. Köszönöm, hogy része lehettem az életednek, s a lelkedbe fogadtál.

1.

Az igazat megvallva, unom az egészet. Unom az iskolát, unom a táncot, unom a családom, unom a barátaim, unom a helyeim, utálom az életem. Nem történik semmi. Ki tudom számítani, a következő pillanatban mi fog bekövetkezni. Ki mikor mire mit reagál. Magabiztosnak és önteltnek tűnök, pedig csak elfáradtam, és túl sokat éltem már.

Reggel 3/4 6-kor - tudom, hogy nem jó a sorrend. Időponttal nem kezdünk mondatot, de ez most nem fontos. - felkelek. Fürdőszoba, öltözködés, rohanás. Anya már megint szövegel: reggeliztél már? Evés nélkül nem mehetsz el! - Sziasztok, rohanok a buszhoz. Út közben Gabi szokásos reggeli monológját hallgatom: Bemész, nem mész be ma melyik órádra? Mikor jössz haza? Bemész a Tháliába? Anyának mit mondjak? - Kit érdekel?

6.20-as busz. Ülünk, mint mindig. Jó helyen kell lakni hozzá. A legvégén, a Diósban. Szokásos arcok, szokásos emberek. Szia, szia. Puszi nincs; táncosok. Mikor megyünk este, 6 óra Faluház? - Persze. Mindig az, soha változás.

Búza tér. Jobbra kerüljük meg az MKV épületét. Csak Judit, Gabi és én. Így gyorsabb, és nincs tömeg. Aztán csatlakozunk a többihez. Gabi kap egy Negrót Attilától. Röhögünk, mint mindig. Hová megyünk a hétvégén? - Bocs, de lassan ott tartok, felesleges veletek.

Megint a Centrum-parkolón át megyünk a megállóhoz. Bulis hely. Tavasszal és ősszel bokáig érő sár, télen 10 centis jég. Tiszta művészet átvágni rajta, pláne amikor alig látsz ki a fejedből. Csak pislogsz és ásítozol. Tisztára mint az ‘5-ösön. Tömeg. A sok hülye megy iskolába. Napról napra. A változás esetleg csak percekben mérhető. Nem az elsővel, csak a másodikkal mész el - addig fagyoskodsz. Persze azon is nyomorognak az emberek.

Suli. A két varjú gonoszul bámul rád a falról, és az untig ismert fehér épület megint megtelik tudásra szomjazó fiatallal. Ahogy haladok a bejárat felé, felfordul a gyomrom. Megint csak kilépővel szabadulhatok hamarabb. Mit fogok ma beadni osztályfőnöknek? DÖK, filo OKTV vagy betegség? Dokihoz kellene menni. Nyílik az ajtó - gombbal, mint mindig -, majd csapódik - sajnos mögöttem -. A kocka el van vetve.

Büfé. Magas árak, pocsék kiszolgálás, tűrhető kaja. Sonkás szendvics, 2 deci kóla. 145 Ft. Reggeli Judittal. Aztán rohanás az osztályba, mindjárt csengetnek. Jé, Adrienn, te itt vagy? Bejöttél? - Be, sajnos. Már nincs kiút.

1. óra. Ülök és nézek. Jobbik esetben olvasok, de erre mostanában kevés példa akad. Már ehhez is fáradt vagyok. Csak nézek ki a fejemből, s hogy ne legyek feltűnő, jegyzetelek - persze nem az adott füzetbe. Szünet. Eltűnök az osztályból. Nem érdekel, ki kivel szakított, vagy mi történt a tegnapi sorozatban. Süket duma. Félelmetes, hogy nem tudnak egymásnak mit mondani. Inkább megkeresem a DÖK-ösöket. Csengetés. Vissza az osztályba. Ez és az keresett. - Jó, majd megtalál, vagy én őt. Az utóbbi biztosabb.

Még öt óra és öt szünet. Változatosságot csak az Internet jelent. Lógok, hogy megnézzem, írt-e valaki levelet, vagy hogy ki van a Chaten. De sajnos nem lehet egész nap a gép előtt ülni.

Délután Kenguru vagy Thália. A Kenguruban biliárdozni is lehet. Segít összpontosítani. Egy-két cherry, és már nincs semmi bajom. Csak a kis kamera a söröshordóban zavar néha. Hoppá, elfelejtettem köszönni drága igazgatómnak.

A Tháliával az a baj mostanában, hogy nem járnak le a többiek. Vizsgaidőszak van. Tanulnak. Haha, jó duma. Azért drukkolok nekik. Time sincs itthon. Megint egyedül maradtam, de ez már megszokott. Írok - nem is rosszul. Egyszer talán majd kiadom a gondolataimat. Hadd szórakozzanak az emberek rajta, legalább lesz min nevetniük. Egy 18 éves lány, aki úgy ír és beszél, mintha 100 éves lenne. Pedig még igen fiatal vagyok, csak a világ nem engedi, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Túl sok a kötelezettség: az iskola, a család. Minden mindig ugyanaz. Az ember túlságosan időhöz van kötve. Pedig nem lenne szüksége rá. Mindig mindenki ott van, ahol lennie kell. Összefutunk, ha nem is beszéltük meg, mert találkoznunk kell. Mondanivalónk van egymásnak. Jobb néha találkozni és beszélgetni, mint az üres fecsegés.

Aztán irány haza. Újra Zsolca. Sárga busz. Összefutok valakivel. Csak nem iskolából, csak nem hazafelé? - Miért, hová és hol máshova? Jó pullduma.

Otthon két puszi mindenkinek. De cigi szagod van! Csak nem dohányzol?- Dehogy, csak ültünk a Tháliában és beszélgettünk, és rám ragadt. (Jó szöveg!) Mit ebédeltél? - Uram Isten, mit mondhatott Gabi? Zöldségleves, hús, krumpli. Huh, eltaláltam. Tanultál már? - Persze, suliban. Mi volt az iskolában? - Semmi. Hogy lehetne már bemenni a szobába?

Indulni kéne, 6-kor tánc. Jön Marika néni. Nem vagyok kíváncsi erre a társaságra. Témájuk csak egy van, ők maguk. Ki a legjobb táncos, ki a legjobb hapsi/nő, mi a legújabb tüc-tüc zene. - Ki kíváncsi erre rajtuk kívül?! Aztán meg megsértődnek, hogy otthagyom őket, és nem vagyok kíváncsi Peti új mobiljára.

Ennek is vége, irány haza. Anya tanul - segítek neki. Megírom a dolgozatát. Ez még mindig jobb, mint tanulni a saját óráimra; ezt legalább élvezem.

Bekapcsoljuk a TV-t. Téma: ki mit nézzen. Aztán zuhany és irány az ágy. Ennek a napnak is vége, mint 18 éve mindegyiknek. De semmi csüggedés. Holnap folytatódik minden tovább.

2.

Sokszor elgondolkodtál már, minek is élsz. Kire gondolsz, kinek hiányzol, kinek mesélsz? Mit reméltél utadon? Társakat, akikért érdemes küzdeni nap mint nap? Naiv voltál, egyedül maradtál.

Nem bírok már így élni. Nem bírok már itt élni. Elvesztettem az illúzióimat. Semmi nincs már, ami itt tartson - semmi nincs már, ami így tartson. Halálosan elfáradtam. Zártam, és végeztem az egésszel. Már réges rég meghaltam, csak senki nem vette észre. Nálam már régen megvolt a világvége, a kataklizma.

Tengődöm. Nap nap után vergődöm a kötelezettség karmai között. Ki veszi észre, hogy már csak a testem van közöttetek? A lelkem lebegett, de béklyóba kötötték az idegenek, a nekem mások. Mindegy, milyen mélyre ástok, engem már nem találtok. Elrejtőztem előletek.

Megváltani a világot, megmondani mindenkinek az igazságot - felesleges. Nézzétek, mi lett belőlem! Idegenként szemlélem az életem, és menekülök. Nem látom a kiutat. Lassan minden a vállamra szakad, a megszokott világ összedőlt. Akartam adni nektek valami szépet, de ti nem értettétek az indítékaimat. Eldobtátok a felajánlott kiutat a hétköznapokból. Megöltetek.

Hol van már az a naiv kislány, aki elindult megkeresni önmagát és rendeltetését? Eltűnt, elveszett. És senki nem keresi. Nincsenek plakátok, nincsenek versek, melyek a lelkem után erednek, hogy megtaláljanak. Senkinek nem hiányzik az a tisztaság, mely úgy ragyogott, mint egy csillag. Valami eltűnt, elveszett. De lehet, hogy csak eltört, és össze lehetne még illeszteni az apró darabokat?!

3.

Kéz a kézben ballagunk. Lépéseinket egymáshoz igazítjuk. Ha valamelyikünk magányra vágyik, bolondozva előreszalad. De az elválás pillanatában mindketten tudjuk, hogy ez az állapot nem végleges. A siető lassul, majd megáll, mosolyogva hátrafordul és kitárja karjait a másik felé. S mikor utolérjük egymást, összeölelkezünk - majd felkapsz és csak forgunk, mint a gyerekek.

Szívem átmelegszik. Semmi különös nem történik. Csak a világ, a fák a folyók, a növények, az élet változott meg, amióta feltűntél azon az éjjelen. Azelőtt megvolt mindenem, de nem voltam boldog. Csak kergettem valami elérhetetlen érzést: megnyugodni, egy pillanatra elfelejteni minden előítéletet magammal szemben - ezt akartam. De nem volt miért, nem volt kiért bolondnak lenni egy pillanatra.

4.

Várod a telefont. Nem csörög. Csak a remény édes - keserű nedve csöpög ruhád bal szélén át a szíved legmélyebb zugába. Nem ígérte, hogy hív. Nem is lenne kötelessége. Nem vagy a szerelme, sem a barátnője. Csak egy lány a Thaliából, a Brutháliából. Miért is keresne? Hiszen az ő szemében nem gyúlt szerelem! Még a barátság is csak távoli szó lehet rá, arra, ami a lelkében lobog. Nem adták e kapcsolatra áldásukat az angyalok.

Nem volt kézfogás, hiányzott a csók minden találkozásról. Ez persze nem feltétlenül az ő hibája. A lánynak voltak problémái a kapcsolataival. A nagyrabecsülés szilárd talaj az érzelmek sűrűjében, nehéz kivívni és megtartani, de ha ez sikerül, nincs oly ember, ki lemerül a pokol mélyére. - mondja valamely okos ember. Biztos nem volt még szerelmes! Kinek kell a biztonság, ha valaki hisz bennem, és hisz önmagában, és tudja, hogy bennünk valami más van?

Túl magas falakat építettél magad köré. Csak a biztonsággal törődtél. Soha, senki ne legyen képes áttörni a magabiztosság kemény álcáján. Ez itt a farkasok földje. Ölj, vagy téged ölnek! Pedig máshogy is lehetne. S te, csak te találtad meg ezt a kiutat. Bárkinek segítesz, ha szüksége van rá. Bárki fordulhat hozzád, mindig megtalál. Sokan úgy vélik túl egyszerű megérteni és átlátni rajtad. Te mindig megbízható, mindig biztos pont vagy. A légynek sem lennél képes ártani. Aztán jön a felébredés. Bántanak, s te harcba szállsz. S szállna veled sok jó barát, de te senkinek sem engeded, hogy feláldozzon akárcsak egy másodpercet is érted.

Túl büszke vagy és túl független. Nem engeded senkinek, hogy átnézhessen a sötét kőfalon. Pedig ez már rég nem arról szól, hogy egyedül akarsz maradni. Sőt, egyre jobban fáj a magány. Amikor a lécet felraktad, a mércét, melyhez másokat, s - ami talán a legjobb, s a legnagyobb baj - magadat méred túl magasra sikerült. Túl magasra… - mondják mások. De te tudod, hogy ez pontosan az a szint, amelyre szükséged van, hogy önmagad embernek tekintsd, vagy legalábbis a szerűnek. Túl egyszerűnek tűnik a megoldás: a lejjebb emelés. Sokan teszik ezt ma, megfelezik önmaguk. Eltűrik a félmegoldásokat, s az élethazugságok sűrűjében elaltatják tudatuk. Könnyű lenne. Túl könnyű is. Ám számodra lassú öngyilkosság. Elmagányosulna a tükör.

Ha élsz, hát élj százszázalékosan! Ha szeretsz, tedd ugyanezt. Csak mindent teljesen megélve halhatsz meg beteljesedve. Rólam ne mondjam majd: meghalt szegény, s alig élt húsz percet. Meg tudom érteni a szenvedőt, ki a baleset után ordít, hogy fáj a béna lába, de nem fogad el érzéstelenítőt, mert így legalább érzi, hogy még a helyén van. Tisztelem ezért. Mert ordít bár, és enyhíthetné fájdalmait, mégis szenved. Elmenekülhetne az éter bódulatába, vagy hódolhatna Morfinnak, mégsem teszi. Inkább hagyja, hogy a fájdalom eluralja testét. És ekkor nem sír. Ajka mosolyra húzódik, szemében eltökéltség: csak azért is legyőzöm a fájdalmakat.

Én is így teszek. A mosoly már régen ott függ a szám sarkában. S ahogy Petőfi mondaná: “Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai; ajkamra fel-felröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: magas kedvemben sírva fakadok; de arcom víg a bánat idejében, mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” És szembenézek a fájdalommal, mely örök magányom bűvös körében fojtogat, és hiszem, hogy nemsokára megtalálom azt az embert, aki képes megmutatni a kiutat. A kaput már jól ismerem. Tudom, hogyan és merre nyílik. Csak azt az embert várom, aki miatt érdemes kinyitni a zárat a sötét, magas várfalon.

Sokan mondják, hogy nem jó ez így. Túl magányos vagyok. Nem láthatnak be hozzám már csak ördögök és angyalok. Talán már én is ilyesmi lény lettem. S mindegy melyik, mert abban a világban, hol e két forma létezik, már régen nem számítanak e különbségek. Nem számítanak a miértek, csak a kiértek és a hogyanok.

A Földön minden relatív, csak ezt még sokan nem ismerték fel. Túl jón és rosszon csak egyvalami létezik, az érzés. Az érzés érdekes létforma. Megvan minden ember szívében. Amikor még nincs semmi, csak az érzés, és mindenki ez alapján cselekszik, az az ideális együttélés. Aztán lassan leírják a szabályokat. Csak azért - mondják -, hogy ha már ők nem lesznek, akkor is emlékezzenek majd az emberek ezekre a dolgokra. Ami azelőtt biztos mérce volt, ekkor kiforgatható szavak tömkelegére bomlik, s azok, akik tényleg elfelejtik a lényegét, kihasználják a nyelv tökéletlenségét. De a legsötétebb korokon is átmosolyog majd az eszme, s a hazugság leplét befedve újra győzni fog.

Milyen optimista ez az írás. Önmagam csodálom. Sokkal mogorvább szavakkal fedem sötét álmom. Fáradt vagyok, gyengül erőm, rég magammal játszom már. Meddig bírom még ki? Ha valaki rám talál, nehogy már csak a jéghideg ürességet találja halott szívem helyén.

5.

Az örök éj fátyla borult rám. Fázom, bánt a magány, egyedül vagyok. Tetteim nem érti senki, érzéseim életjelt nem adnak. Fel kéne már ébreszteni a tetszhalottat.

Próbáltam élni a ti törvényeitek szerint. Legyél a legjobb köztünk! - azt mondtátok. Álarccal fedtétek el arcom, testem maskarába bújtattátok. Színház az egész világ! - harsogta szátok. Istent játszattatok velem, de lelkem szembesült az ürességgel, mely bennem megfogant.

Szakítottam álcáitokkal - önmagamat követem. Belső hangom, szívem dobogása mutat utat nekem. Eszem kegyetlenül tudatosan ellenőrzi a megérzéseim, egy percre sem pihenhetek, nincsenek titkaim. Megismertem lényem apró rezdüléseit, tudom befolyásolni sorsom zendüléseit.

A Valóság ahhoz idomul, aki képes irányítani. Csupán időt kell szánni a folyamat gyakorlására. S ha mindezt megtettük, s beválik, eljutottunk egy magasabb létformáig - megismertük önmagunk. Világunk belőlünk ered, ezért tudjuk befolyásolni az eseményeket, melyek velünk történnek.

Ezért ne felejtsünk el változtatni, ha nem vagyunk boldogok! Karnyújtásnyira repülnek tőlünk a szép pillanatok. Csak ki kell nyújtani kezünk, s ha türelmesek leszünk, elkaphatunk egy boldog pillanatot.

6.

Vad álmaid között repül a Semmi. Nem fogja senki észrevenni, hogy már nem te vagy. Elvesztetted tested, lelked elhagyta azt a tervet, mit a Sors rászabott. Már csak te vagy. Cél: elérni önmagad. Már nincs, mi visszatartson.

7.

Ne félj, kedves, nem bántalak. Csak felnyitom szemed, hogy utána szebb legyen a rohanás. Tudom, más ez a világ, nem ismered. A másik a tied, az unalomig ismert. Csak ott hiszed el a szabályokat. Pedig te más vagy, több ennél, látszik a szemeden. Te képes vagy élni az ismeretlenben. Tudsz figyelni, értékelni az egyszerű dolgokat.

Siker, pénz, csillogás az érték nálatok. Mégis oly kevés a boldog ember. Mindene megvan, de neki nem kell. Csak a rongyruhás bölcs a boldog. Nevették, hordóban lakott. Mégis, mikor eléállt az úr, s megkérdezte, mire lenne szüksége, azt felelte: ne álld el a napot! Ő mindent megkapott, amit várt az élettől. Ágya a föld, takarója az égbolt. Lakása a hordó, vagyona a mindenség. Mindene megvolt, mert nem vágyott semmire. Nem kötötte ide semmi. Nem vehettek el tőle semmi fontosat.

A tudásod neked is megmarad, tested bár sanyargassák ők, vagy te magad, a lelked szabad. Az minden és csak az örök. Semmilyen körök nem pusztíthatják el benned a tudás és emberség legapróbb csiráját sem. Mert borítsa be hó, jég, vagy kőkemény föld az élet magjait, az szívós, az kikel. Virágot bont, gyökeret ereszt. Kitéphetetlen, mert megtanították túlélni az évszázadok.

Látom, tanulsz. Lassan, de biztosan haladsz előre az úton, mit sorsod állított eléd. Az életed egy nagy tragédia. Most jött el a peripeteia, a sorsfordulat. Eddig csupán vígjáték volt minden perced. Tudtad mikor, hol és mit kell tenned a másik világ szerint. Értékhiányos állapot vált nyilvánvalóvá nálad, mert - bár elértél mindent, ahogy vártad - sohasem voltál boldog. Az akarat újabb akaratot szült. S te mentél, mert szükséges volt elhagyni a gondolatokat. Pótcselekvések tömkelegébe vetetted magad, csak azért, hogy ne kelljen feltárni az eredeti okokat. Hitted, így könnyebb lesz élned. Sok ember van, aki így érez, s a sírjukon ez áll: született - meghalt - élt 20 percet. Tudtad, hogy az emberek korát nem évszámok különbségeként mérik odaát?

Rádöbbentél, hogy mi a lényeg. Megálltál és megszemlélted addigi életed. Hideg szél süvített át a tájon. Miért, kérdezted, miért csináltam ezt? Addig csak sodródtál, hitted, vannak véletlenek. Most már tudod, hogy mindenki akkor és ott van, ahol lennie kell. Az ember maga alakítja életét. A tudatosság csak segít, hogy jobban élje azt.

Hitted, hogy van eleve elrendelés. Ráfogtál mindent Istenedre. Csak azt nem vetted észre, hogy Isten benned lakik. S ha mégis rádöbbentél erre, azt hitted, te vagy a Mindenható. Mindentudóvá nevezted ki magad. Leültél, megnyugodtál. Ugyanolyan vak maradtál, mint előtted oly sokan. Az ilyen embernek mindig igaza van - önmaga szerint. Túl egyszerű e hit, túl kényelmes. Érdemes így tengetned önelégült életed?

Aztán jött valaki más, s te azt hitted, ő az igazi társ számodra. Áthelyezted belé Istened, ő lett ezután életed értelme. Azt mondták, ez a szerelem. De igaz lehet-e olyan érzelem, ami elromlik, megfakul? A minden percbeni együttlét megszokássá degradálja le a tisztának hitt érzelmeket. Hiszen szükségem van arra, hogy egyedül és önmagam legyek. Csak így élhet tovább minden, mi egyszer megszületett, s egyéniséggé vált.

Kegyelemkenyéren sokáig tengődhet bárki, de így lehet a legkönnyebben megutálni önmagunk. Senki nem tűrheti sokáig a hála láncait. Túl egyoldalú, túlontúl kihasználható. És egy ponton semmi más nem számít, csak a szabadság. Forradalmat szít a hosszú elnyomás.

Ez a harc lassú folyamat. Először le kell győznöd önmagad kegyelemért fohászkodó felét. Ki kell törnöd a mindennapok megszokásából. A pillanatnyi “békét” fel kell cserélned a látszólag bizonytalanra. Örök harcra kell kárhoztatnod lelkedet. Meglehet, itt és most nem érheted el, amit akarsz. Mégis minden reggel vár majd a tükör, mely nem törik látszatdarabokra, ha tekinteted belevész. Az egész tekint majd vissza rád. S egyszer eljön majd az a pillanat, mikor meglátod benne önmagad, s rádöbbensz, ez volt a cél.

Sok ember próbálgatja ezt. Halad az úton, keresi önmagát. Rengeteg tévút csábítja őket. Van olyan is, aki megijed a kuszaságtól. Megáll, de csak egy pillanatra, mert a lelke már hajtja a megismerés felé. Kínkeservesen menetel. Ez a legnehezebb út. Egyenesen előre, megismerve motivációid, s rádöbbenni, mi lappang a történések mögött.

Ez az út a tudatosság. Minden percben elemezni magad és a világot. Minden mögött meglátni a sokszor kellemetlen igazságot - néha könnyebb lenne hazudni. Aztán eljön az a pillanat is, mikor megérted, biztosabb így minden. Tudni, mire számíthatsz. Várni és fölkészülni a bajokra és az örömökre.

Tudtad, hogy az öröm veszélyesebb, mint a bánat? Nehezebb túlélni az utána maradt űrt. Ki farag neked csuhából hegedűt, ha a míves kéz elveszett? Vagy ha nem veszett el, csak mindig veled van, minden perceddel elszámoltat - vagy elszámolsz neki, mert úgy érzed, ezzel tartozol -, hogyan mondod meg neki, hogy szeretnél egy kicsit egyedül maradni a gondolataiddal?

Nehezebb elszakadni attól, ami neked fontos. Mégis, tudnod kell, csak így juthatsz el ahhoz a ponthoz, ahová indultál. Minden kötődéstől el kell szakadni. A tárgyak és emberek nem fontosak neked addig, amíg nem szereted önmagad. Csak magadban, nem másban kell tudni élned. Győzd le hát a sötétséget, mely megkeseríti életed.

Nyugodj meg, állj le! Legyél te a biztos pont másoknak. Ne félj, nem maradsz egyedül, ha nem is rohansz a világgal. Mert az ember belefárad, hogy mindig úgy éljen, ahogy azt elvárja a társadalom: sietni, törtetni, csak a saját érdekeit nézni. Kell egy szikla a rohanó habokban, ahová felállhat, s legalább pillanatokra önmaga lehet. S megjegyzi neved, mert tudja, téged mindig megtalál.

Belőlük építhetsz hadsereget, oltárt az értelem előtt. Lerombolni már semmilyen erő nem lesz képes e kőrengeteget. S látod majd, nem értelmetlen küzdened. Innen már kiszállhatsz, új utakra indulhatsz, s megvetheted lábad a folyó másik pontján, ahol még egyedül vannak a lelkek, és menedék után kiáltanak.

Ez a sorsod, örökké vándorolni. Mindig kutatni a magányos embereket, s csoportot építeni belőlük. Te leszel a lelkek ideája, s kicsordulásoddal teremthetsz számtalan életet. Értelmet adhatsz a kósza gondolatoknak.

S ha néha elbizonytalanodsz, visszanézhetsz, s láthatod alkotásaid. Kételyeid örökké kísérnek. Érdemes volt, jót tettem ezeknek az embereknek? Most ők állják a habok rohamát. De tudnod kell, hogy most már legalább ők nincsenek egyedül. Szemükből az összetartozás jele sugárzik feléd. Ekkor már csak egyvalamit tehetsz. Vedd rá őket, hogy nyitottak legyenek a másra, az újra! Ne zárkózzanak be, lépjenek határaikon túlra! Oltáruk ne legyen börtönük.

S ha mindezt elérted, nem lesz már több ketrec, melynek zárjaival bajlódnod kellene. Megállhatsz, s meghalhatsz nyugodtan, tudva azt, hogy elérted, amit ember megtehet.

8.

Könnyű élni a világban a világ szerint. Betartani a szabályokat. De nap nap után megtagadni önmagad - ezért nehéz. Nincs átmenet egy pont után. Szakadék nyílik a világ és a lelked között. Bármelyiket választod, a másik világ számára elveszel. Vagy a lelked, mely messze elszelel, lesz halott a számukra, vagy beleőrülsz a számodra teljesíthetetlen elvárásokba. Nem a képességeiddel van a gond, hanem az akaratoddal. Nem vagy képes lopott pillanatokban élni, megoszlani a realitás és a lelked között. Valami már régen eltörött benned.

Tekered életed verklijét. De ki érti meg a zenéd? Ki érhet utol szárnyalásod utolsó előtti fokán? Ezután már egyedül kell megélned a problémáidat. Ki vagy, hogy eldönthetted, te így élsz, és előreszaladsz korodtól? Megszülettél, bár nem kérted. Te vagy az, aki nem kérked az eredményeivel. Némán viseled nehéz terhed, a másságodat.

Biztatod magad. “Holnap már más lesz, eljön egy jobb kor, haramiák közt apostol, szabadíts meg a gonosztól!” (Tollas Tibor) Kérték már sokszor a megváltást oly sokan. Esélyük volt, csak nem merték vállalni a megpróbáltatásokat. Te elindultál az útra, mely nehezebb, mint vártad. Rájöttél, nem a világot kell legyőznöd, csupán önmagad. Lelked azon felét, amely a kegyelemért, a hazug kényelemért fohászkodik. S lassan elmúlik az illúzió. Már csupán te maradsz… S lelked némán ragyog a magányosság fokán.

9.

Örök magány, légy egyedül. A csend a birodalmad. Mint szikla állsz az élet folyamának habjai közt. A rohanó világ elhagy, de nem ereszt. Elviszi a szíved, ha hagyod. Szakadj el, szüless meg, legyél te a biztos menedék a fuldoklónak. Legyél szirt, melyre bárki felkapaszkodhat. De ne légy túl hívogató. Kihívásként, néma felkiáltójelként állj a sötét habokon. Ne feltűnően, inkább felhívóan. Kiáltsd a világba, hogy a rohanó habok megölik a percet, az érzéseket.

Tanítsd a vándort először lopni, ki eltéved az élet folyamán, és nálad köt ki, bár nem hívtad, szíved talaján. Add át neki mindazt, amit megértettél. Add neki az élet gyönyörét, az álmok sejtelmes kapujának kulcsát, a szív tiszta dobbanásait. És add neki az ellenfélnek feszülő tekintet néma lángjait. Ne ajándékot adj, ne kész dolgokat! Hagyd felfedezni, amit magyarázni nem szabad, és nem is lehet! Hagyd a falakat általa ledőlni! Ez a legnehezebb feladat, ez, legyőzni önmagad.

Te túljutottál már ezen. Hagytak, hát egyedül. Támaszod nem volt, talán csak a benned tátongó űr gyilkos mélye, mely vonzott, s te játszottál, csak játszottál vele. Az elején gyermeki móka volt, bolondozás. Minden tetszett, és mindent akartál, egyszerre, egészen. Aztán csak árkon-bokron át juthattál előre. Nem volt ami, nem volt, aki megvédjen. Százszor elbuktál, de százszor tanultál. Egyre keményebb lett a burok itt kívül és a dac ott belül. Csak azért is én leszek, csak azért is így leszek, ahogy vagyok!

S elfáradtál. Belefáradtál az állandó küzdésbe, rohanásba. Most itt vagy, néma szikla, s halljuk könnytelen sírásodat, mely hullámszívünkben zakatol. Szeretnél más lenni, futni, nevetni. Egyszer teljesen a szívedre hallgatni. A gondolatokat messze-messze száműzni kemény fejedből. Csillogni, élni, hinni, remélni. Küzdeni a szép eszményekért. A hableányok testét végigsimítani, és kérni, mossák el könnyeid keserűségét.

Ám te nem szólsz. Nem is akarsz szólni. Inkább gúnyos mosolyra húzod ajakad. A kedvesség fátylát széttépve messze űzöd, te nem kedveled a könnyű harcokat. Megállsz egyedül, neked nem kell senki, mert hiába sírsz, nem tudsz máshogy élni. Könnyeid csak néha hullanak, s ha ráeszmélsz erre, kétszeres erővel veted magad a küzdelembe.

Ellenállsz a folyónak. Nem mozdulsz. Az emberek szemében démoni vagy. Te nem mész senkihez, mert az értékrended szilárd, mint a tavaly téli fagy. Szeretted, mert megdermedt minden. Vékony jégtakaró fedte a folyót. Megállt a rohanás, mindenki szétnézett, és a szívek egyszerre dobogtak, a tekintetek égtek.

Tavaly tél… De most az ‘idén’ van! Idegenül állsz a parttalan habokban. Tisztelettel vesz körül a hatalmas folyó, ő ad vigaszt és menedéket. Ő ad hitet, hogy vannak a medrében más sziklák is, kik ugyanilyen egyedül szállnak szembe a pimasz víztarajokkal. Hallod a dalt: mi erősek vagyunk, csak olyan messze, egymástól oly elszórva élünk. Ha összefogunk, nagyobb lesz létünk értelme. Megállítjuk a görgő kavicsokat, belőlük épül majd új hegyvonulat. Újjáépítjük e megfáradt világot, megtanítjuk az embert arra, amit eddig sohase látott, és elképzelni is nehezen tudott.

Szép szavak. Lelkesítők. Tömegeket vonzanak. Vezér lehetsz vagy már talán most is annak mondanak. De bármennyire is más vagy, mint a többi, nem tudsz az ördögi körből kitörni. És ha mégis sikerül, s az emberek istent akarnak, s nem kapnak, megölnek téged - ezt akartad.

10.

Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, ma akkor is fát ültetnék. Akkor is menetelnék előre. Életem, sorsom erről szól. Így lettem összerakva - talán rosszul -, de nekem így a jó. Talán mások sajnálnak engem, mert nincsen semmi lehetőségem - de azt alaposan kihasználom. Semmi nem jött könnyen, mindenért harcolnom kellett. S mikor elértem a célom, nem voltam elégedett - új harcot kerestem. Életelemem lett a küzdelem.

Szükség van valakire, aki lerombolja a falakat. De vigyázni kell: csak azokat, amelyeket tudjuk, miért emeltek. Hiszen minden kapu mögött új küzdelem vár. Újabb veszély, újabb viszály. Ám ha győzök, elmondhatom, hogy voltam valaki.

Éltem életem minden percében. Kegyetlenül tudatosan játszottam a köreim. Ritkán akadtam olyan emberre, aki értette a szándékaim. Olyankor egymás mellett haladtunk. Vállvetve próbáltuk megváltani a világot. S ha tudtuk is, hogy nem sikerülhet, mégis csináltuk, mert kellenek őrültek, akik egy pillanatra sem hunyják le szemük a hazugság előtt.

Sokan nem értették, miért nem pihenünk, miért nem tesszük le a fegyvert önmagunkkal szemben sem. Úgy gondolták, kínozzuk magunkat. A világot sem hagyjuk belefúlni önnön mocskába.

Valami szépet akartunk adni nektek. Valamit, amit elvihettek szívetekben a mindennapok során. Nem kaptunk munkánkért soha semmi kézzelfoghatót. Mégis többet adtatok, mint azt bárki is felfoghatná. Egy mosoly, egy tekintet, egy lélek-villanás. Lényeteket nyújtottátok át egy pillanatnyi jóért. Lehet, hogy csak egy pillantást, egy jó szót, egy kérdést vagy csak hallgatást kaptatok tőlünk, de mindig akkor és úgy, amikor szükségetek volt rá.

Véssétek eszetekbe: csak így lehet építeni. Lassan, módszeresen kell fát ültetni. Apródonként változik a világ. Egy ember kevés, de tanuld meg: soha nem vagy egyedül. Ha úgy kerül, mindig lesz melletted igazi barát. Mert a fák soha nem hagyják el egymást. Magas a lombjuk, mély a gyökerük.

11.

Sétálok a folyóparton. Szomorúfüzek, apró ösvény, vízcsobogás. Parányi csillámok, habok. Ilyenkor döbbenek rá, hogy az Élet Csodája én vagyok, s az Isten csodája a természet. Mindentől távol, szárnyal a lelkem. Szívem hálát ad minden nyugodt percért, melyet így tölthetek.

Evezni volna jó. Ülni egy kenuban, és hagyni, had segítsen a sodrás. Néha én is megpihenhetek. Sugdolóznak körülöttem a hullámok. Hallgatom csevegésük, és boldogan mosolygok. Igen, ilyenkor boldog vagyok.

A világtól távol minden oly csodás. Nem KELL viselkedni, ledobhatom álarcaimat. Hogy vigad a lelkem, mert mindenem szabad, ledobtam gátaimat. Énekelgetem kedvenc dalaimat. Üzenek a mindenségnek. Ilyenkor megtisztul a testem, lelkem. Megpihenhetek; a nyugalom elönti szívem.

A csend átitat. Nincsenek zavaró zörejek. Kedves hangok, kedves testvérek. Csak én és a fák. Így akarok élni tovább - megőrizve a békét, melyet újra és újra elvesztek, mikor visszamegyek.

Nem az emberek az igazi társaim. A patak, a fű, a fák a testvéreim. Minden ideköt. S mint néma halott térek vissza közétek, emberek, mert szívem itt hagyom; lelkem ott van, ahol az otthonom. De el kell hagynom ezt a helyet. Mégis, köszönöm e boldog perceket, melyekkel erőt gyűjthetek. Köszönöm, hogy mindig visszajöhetek, s vártok rám. Befogadtatok. Itt érezhetem, hogy vagyok, élek. Tiszta lehetek itt, közöttetek.

Fejem meghajtom, letérdelek. Eggyé válok veletek, a természet része leszek. Elértétek, mit más nem tudott. Felébresztettétek halott énem. Ezért kellett élnem, s várnom e pillanatot… A tiétek vagyok.

12.

A legnagyobb gyávaság az élettől való félelem. Rettegni a léttől, ez az igazi gyötrelem. Ragaszkodni apró momentumokhoz, dogmává fagyasztani a múlthoz fűződő szálakat. Nem csoda, ha elvesztjük az álmokat, s éjszakáink némaságba vesznek. Elereszthetnénk e vesztes szálakat.

Nem a múlt alakítja a jelent, s a jelen a jövőt. Mi választhatjuk ki az elkövetkező perceket. Mindenki egyéniségként jön a világra. Nem szabad elhinnünk, hogy hiába vagyunk! Ha csalni kell, csaljuk meg magunk! Játsszuk el az életet, élvezzük a perceket, melyek értünk születnek! Az időt mi erőszakoljuk rá tudatunkra, és csodálkozunk, ha nem futja értékes dolgokra.

Nem mulatságos? Szenvedünk. Írunk, sírunk, szenvelgünk - könnyebb így nekünk. Létünk értelme a ragaszkodásunk. Lelkünkben egyre mélyebbre ásunk, de testünkről elfeledkezünk. Félünk alámerülni az újba. Ha felmerül bennünk a gondolat, elvetjük undorodva.

Így nem élhetünk teljes életet! Testünk és lelkünk nem szétválasztható. A Földön élünk, itt a kettő együtt a Való. Csak együtt lehetnek boldogok. Nem lehetünk csak ördögök vagy angyalok. Emberek vagyunk, többek e két lénynél. Bennünk él mindkét élmény, melyet a Túlvilágról hoztunk.

Békéljünk meg önmagunkkal! Ne válasszuk szét a két végletet! Nem élhetünk teljes életet, ha az egyik részünk elveszett, mert nem akartunk tudomást venni róla. Vegyük ezt fontolóra, és tegyük le a fegyvereket!

13.

Fény és áhítat – kisütött a nap. Minden ember az utcára szalad. Melegedünk – ideje volt már. Vége a télnek – sokan mondják. Végre kicsit melegebb. Kellett a hosszú szürkeség után, hogy előbújjon egy apró napsugár, és remény költözzön szívünkbe.

Fölidéződnek az elcsomagolt érzések, újra merünk nevetni. Csak így tudjuk kiheverni a hideg időszakot. Hol ragyoghatott a Nap, amíg nem volt velünk? Elmerengünk a kettősségeken. Fény és árnyék, élet és halál. Örök körforgás, mely az élettel jár. Az élettel, ami drága, de az árban benne van az évi egyszeri napkörüli utazás.

14.

Ha nem értesz egyet valamivel, jobban meg kell ismerned a rendszer lényegét, mint alkotójának, hogy hatékonyan fel tudj lépni ellene. Elolvasni róla mindent, tanulmányozni, figyelni. Aztán rámutatni a gyenge pontjára, megcáfolni a nem megfelelő érveit. Nem veszekedni kell, hanem vitatkozni. De az emberek lassan elfelejtik ennek a művészetét. Csak a hangerőre és a testi erőre, a hatalomra alapoznak. Pedig sokkal félelmetesebb a csendes kérdező, mint a nagyhangú “érvelő”.

Egy embert legjobban vita közben ismerhetünk meg. Mindent elárulnak a válaszreakciói. És itt nem feltétlenül a szavairól beszélek. Ha valaki bizonytalan, nem néz a szemedbe. Sőt, retteg a tekintetedtől. Nem őszinte vagy nincs kialakult véleménye, ő még meggyőzhető. De nem biztos, hogy számíthatsz a szavára. Ám aki a szemedbe nézve egyenes választ ad, azzal érdemes vitázni, ez akkor már eszmecserévé válik. Két teljes Ember beszélgetése, ahol mindkét fél figyel a másikra, meghallgatja azt, és választ ad. Ezért érdemes volt a nyelvnek kialakulnia.

De kevés az ilyen ember. Mértékegysége a fehér holló, ám az emberek szeretnek hinni a legendákban. Ha két ilyen személy összetalálkozik, valami elindul, érzik a rokonlelket egymásban. Ezen a szinten nem számít semmi más, csak a gesztusok. A szemük és az arcuk elárul mindent, de csak annak, aki már képes ezen a hőfokon égni.

A szavak feleslegessé válnak. Nem számít már a külső, s a faji, ideológiai hovatartozás. Ők legjobban hallgatni szeretik egymást és a csendet. Csak a lényeg hangzik el. Sem üres fecsegés, sem olcsó poénok. Gyilkos cinikusság önmaguk és a világ ellen. És az a mosoly a szájuk szögletében és a szemük tükrében. Lubickolnak az érzésben, hogy együtt lehetnek. Ők a lelkükkel beszélnek, közegük a csend.

Ilyenkor megszűnik az idő és a tér. Csak ők vannak. Kihasználnak minden percet, mert tudják, hogy nincs olyan, amit úgy hívunk: örökre együtt. Tudják, közel az elválás, az újra magány. S feláldozzák magukat az emberiség oltárán. Ők jót akarnak, de félelmetesek a fogalmak, melyekkel játszanak. Ébresszük fel az emberiséget - ez a jelszavuk. Csak kevesen vannak, akik fejjel nekimennek a falnak, mert tudják, hegy áttörik. A többi pedig csak nézi néma szenvedéseik és sajnálja őket. Ugyanakkor tisztelet övezi a nevüket: “Bolondok, békesség nekik.” S ha leomlik az a fal, a tömeg ott van, s jutalmat akar, részesedést. Ekkor az Ember feláll, nem kér dicséretet. Továbbindul, és új falat keres, új célokat.

Nem magáért dolgozik, az emberekért munkálkodik. Csodálatosnak, legyőzhetetlennek tűnik, élő legenda lesz. De mások nem szeretik az egyéniségeket. Félnek attól ,aki több náluk, aki veszélyezteti élethazugságaik nyugalmas özönét. S a vége semmi más nem lehet, csak a halál, mert az Embernek ilyen vég dukál. Erőszakos és szép. Szép, mert nem értelmetlen, mint semmi sem az életükben. Náluk mindennek jelentése van.

15.

Lebontottuk a karácsonyfát. Kész, vége, nem kell. Már hullik. Csak addig jó, míg sok díszt ráaggathatunk, és ajándékokat pakolhatunk alá. Szeretet-pótlék. Kivágása és giccsesítése nem bűn. Szép, amíg áll. Csak addig kell, amíg az ünnep tart, és jó, mert kiszolgál. S ha az ünnep elmúlik, nem csak a törzsét, az ágait is leszaggatjuk a testről. A fejsze erős, ha a karunk tartja. Ami már nem kell, attól megszabadulunk. Így vagyunk egymással is. Hulljon a férgese. És szitkozódunk, ha valaki ellenáll.

A teremtés koronái, erősek, magasak, gyorsak, szépek vagyunk. És nem tűrjük el, ha hülyének néznek. Előbb ütünk; kérdezni már rég elfelejtettünk. Minek is? Mindenki úgyis úgy hazudik, ahogy akar. Kész röhej. És valaki még változtatni akar?! Úgyis megölik.

Disznók elé gyöngyöt szórni? Bamba szemük közé pisztolyt szegezni? Úgysem értenék. Ha megrázod őket, csak röhögnek, hogy hullámzik a világ. Ilyet még úgysem láttak. Szenzációértékkel hat rájuk az újdonság. Majd megírja az újság: él egy bolond, aki tenni akar valamit az emberekért. Szegény.

Megkoronáznak, új megváltóként tisztelnek, majd kikockázzák a köpenyed, s a töviskoszorúd. Ha szerencséd lesz, kapsz egy döfést a bordáid közé. S ha vagy oly szerencsétlen, hogy felnyitod némelyik szemét, s elindítod, még talán láthatod, hogyan szögezik fel őt is az egyéniség emelvényére.

Szenvedni sem lesz már erőd. Csak ordítasz, hogy hagyjanak, te nem ezt akartad. Szalagcím leszel. Tisztelet övezi neved, hogy előcsalogattad a másokat, a negatív elemeket. S egy történelemkönyv aranyba foglalja majd a neved, mely így fennmarad. S a fiad sem fogja tudni, mi volt a célod, esetleg majd az unokád.

Kínodban újra megpróbálod. Nem hiszed el, hogy ez így lehet. Továbbindulsz, prédikálsz, lábad megroggyan minden lépésed után, de akkor is menetelsz. Ki innen, el a világból. Minél messzebbre a mai mától. Lehetséges ez? Próbálkozol a meneküléssel, de a világ visszatart, mert az emberiségnek szüksége van a mártírokra.

S te csak reménykedhetsz, hogy egyszer lesz majd egy tisztább nemzedék, mely megérzi lelked tüzét, és köréd ül melegedni. Lenézel akkor majd rájuk felhőid mögül, tenyered föléjük teríted, védve őket a sok eretnek máglya lángjától. Akkor majd csak te ismered fel, hogy hosszú még az út az embereknek, de nem kilátástalan. Mosolyod áthatol majd a dermesztő ködön, s megilletődve látjuk majd, hogy újra előbújt a Nap a gondfelhők mögül.

“S addig sírva, kínban, mit se várva mégiscsak száll új szárnyakon a dal. S ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis győztes, mégis új és magyar.” (Ady Endre)

16.

Az ember, amióta Isten megteremtette, vagy amióta lemászott arról a bizonyos fáról, a természetben él. Ez az idők kezdetén nem is volt olyan hatalmas probléma. Ám az idő múlásával egyre több kérdés merült fel. Honnan jött, és hova megy az ember? Beleavatkozhat- e a természet rendjébe, tönkre teheti, esetleg építheti- e környezetét? Az általa előidézett rombolások nem vezetnek- e saját fajának pusztulásához?

A XXI. század küszöbén ezek a kérdések fokozottabban érdeklik az embereket, mint valaha. A környezetszennyezés, a pusztítóbbnál pusztítóbb atom- és vegyi-fegyverek, s már pusztán a tudat, hogy “civilizált” emberi élet zajlik a bolygón, kétségbeejtő gondolatokat vet föl a mai tudósokban, politikusokban és a népben egyaránt.

Új korszak küszöbén állunk. Vajon eléggé felkészültünk arra, hogy kivédjük a minket fenyegető természeti - pl. árvíz, óriási havazás - és morális - háborúk, zsarnokság, “törvényes” megaláztatás - katasztrófákat? Mi vezetett el idáig? Az ember “felülemelkedett” a természeten. Ám, ahogy Arany János írja, “ha a fa élte megszakad, egy percig éli túl virága”. Képesek vagyunk túlélni ezt az elszakadást? Majd kiderül. Ám addig is vizsgáljuk meg a már megtett utat a kezdetektől máig. Vajon mit mond a filozófia?

És Isten 6 nap alatt teremté a világot, s a hetediken megpihent. Teremté az embert és elhelyezé Éden fái közt- mondja a Biblia. A másik variáció - Darwin - szerint az ember hosszú evolúciós fejlődés eredménye. Ő a csúcsragadozó, ő uralja a természetet. Értekezésem célja nem az, hogy eldöntsem, kinek van igaza. Inkább mindkét feltevésből kiragadnám azt a fontos momentumot, hogy az ember ura a természetnek.

Ez nem mindig volt így. Az őskorban, a természeti népek idején, az ember egyike volt a Föld élőlényeinek. A szabadban élt, vadászott, élelmet gyűjtött. Létfeltétele volt a környezete. Számára még nem létezett a filozófia, mint konkrét tudomány. Számára a természet jelenségei voltak az istenek. Csupán az volt a fontos, hogy jó legyen a kapcsolata velük, esetleg, ha vétett ellenük, kiengesztelje őket. “Életfilozófiájuk”, a művészetük a barlangrajzokon keresztül juthat el hozzánk.

Azután néhány ezer évvel ezelőtt megjelentek az első városállamok. Mivel a rabszolgaság intézménye elfogadott dolog volt, ezért a szabad embernek elegendő idő és energia jutott a gondolkodásra. Új tudományként megjelent a politika és a filozófia is - bár ekkor még nem nevezték tudománynak-. Az ember elgondolkodhatott arról, hogy mi a világ, hogyan keletkezett az, s a fő kérdés tulajdonképpen az volt, hogy miből.

A preszokratikusok abban megegyeztek, hogy ősanyagból - levegő, víz, “valami”, “meghatározhatatlan” - illetve ősanyagokból - tűz, víz, föld, levegő - keletkezett a világmindenség. A gond ott kezdődött, hogy “panta rei”, “minden mozog”, ahogy Hérakleitosz állította, vagy “minden változatlan”- mint Parmenidész szerint. A baj az volt, hogy az ember még nem kapott szerepet a világban e rendszerek szerint.

Démokritosz atomelmélete jelentette a kiutat ebből a vitából. Ő azt állította, hogy a természeti világ dolgai atomokból épülnek fel. Meghagyta Parmenidész azon gondolatát, hogy semmi sem változik, hiszen a vízből nem lesz béka, tehát nem lényegileg változik a világ. Viszont bizonyos változások mégiscsak vannak. A természet változik. Az ember a természet része, különböző színű és formájú atomokból épül fel, mint minden a világban.

Platón már kissé bonyolultabban szemléli a világot. Szerinte az általunk észlelt világ mögött meghúzódik egy másik, tökéletesebb világ. Ez az ideák világa. Egy evilági dolog azért az, ami, mert részesült egy vagy több idea adományából. Igen ám, csakhogy ha minden földi dolognak van valahol egy ideája, amire hasonlít, akkor kell lennie egy harmadik ideának, ami alapján hasonlítanak egymásra a dolgok és az ideák. Ezt a hasonlítási sorozatot a végtelenségig lehet folytatni, ám nem érdemes.

Mi az igazság? Talán az, hogy van egy 1. nem teremtett, de teremtő - Isten -, 2. egy teremtett, és teremtő - ideák -, 3. teremtett, de nem teremtő - természeti világ dolgai -, 4. Nem teremtett és nem teremtő - Isten, amikor az általa teremtett dolgok visszatérnek őbelé -? Talán.

Ezekben a filozófiai irányzatokban még az ember a természet részeként jelenik meg. Nem tekintik felette állónak. Itt még az ember “gondolkodó állat”. Vagy már több? A filozófus, ha etikát alkot, többnek tekinti-e az embert egy gondolkodó állatnál? Biztosan. A természetet ebben a korban még tisztelték. Csodát láttak benne. Vajon mi történt, hogy mára az ember elfelejtette ezt a magatartást?

A középkorban hatalmas világnézeti változás állt be. Megjelent, illetve uralkodóvá vált a kereszténység. Emberek, Isten teremtette a világot és nektek adta, hogy uralkodjatok mindenek felett! - hirdette. Ám az emberek elfelejtették, hogy uralkodásra teremtettek és nem kizsákmányolásra. Bár ebben a korban még létük szorosan összefüggött a földdel. A feudalizmus időszakában a jobbágynak érdeke volt szakszerűen művelni a földet. Ám ekkor már nem csodának, egyenrangúnak tekintette a természetet, hanem csupán eszköznek. De meddig tűrheti el egy önálló szubsztancia egy másiktól, hogy az magasabbrendűnek titulálja magát nála. Hiszen két szubsztancia mindig egyenrangú és más jellegű. Ezért ez a folyamat nem tarthat sok ideig. S ma ez a feltevés kezd beigazolódni, hiszen a természet lázad “ura”, az ember ellen.

A középkorban Isten volt a kapocs, mely összekötötte az embert a természettel, a való világgal. Isten nem engedett minket önmagunk feltétlen dicsőítésére. Még figyelni kellett a világra, mint Isten nekünk szánt megnyilatkozására. Ám a személyes Isten eltűnt a világból a felvilágosodás következtében. Vagy a természet egészeként kezelték - panteizmus, Spinoza - vagy azt mondták, hogy megteremtette ugyan a világot, de azóta már nem szól bele a működésébe. S a legszörnyűbb mondat e kor számára: “Isten meghalt” - Nietzsche. Panteizmus, deizmus, ateizmus. Isten kiszakadt a világból, az ember elszakadt a természettől.

Itt tulajdonképpen kettészakad az ember viszonya a természettel. Egyrészről megkezdődik az ipari forradalom, a hadi- és közélet modernizációja. Gépek árasztják el a világot, technikai fejlődést és óriási munkanélküliséget hozva a világra.

A másik irányzat egyik legismertebb képviselője Rousseau. Ő azt állítja, hogy a civilizáció a felelős minden rosszért és társadalmi problémáért. Vissza a természetbe! - ez lesz a jelszava. Kissé szélsőségesen megfogalmazott gondolatai és radikális civilizációellenessége nem hozott túl nagy népszerűséget a számára. Mégis elgondolkodtatja az embert, miért is jobb a fejlettség, mint a régi állapotok. Természetesen az általa vázolt ősközösségi állapotok utáni vágyálma túlzás. Mégis vajon miért jobb a civilizáció ilyen szélsőséges formája, mint a régi állapotok és mai kor elvárásai?

Tulajdonképpen Rousseau gondolata nem új a nap alatt. Ezt már a sztoikusok és a cinikusok megfogalmazták annakidején az ókorban. Az embernek nincsen szüksége másra, csak a köpenyére és a gondolataira. Ahogy Diogenész mondta: ágyam a föld, párnám a hordó, takaróm a csillagos ég. Mire lenne szükségem? - ne álld el a Napot!

Ma az ember elvesztette a lába alól a talajt. Nem tud lépést tartani a technika és a tudományok fejlődésével. Sokszor felteszi magának a kérdést, hol a helye a természetben? Ma már - a tudósok szerint - szinte mindent tudunk “parányi” világunkról. A természettudományok megfejtették a legtöbb fontos kérdést - a tudósok szerint - a saját témakörükön belül. Ám igazak - e ezek a feltevések? Minden úgy van e, ahogyan ők állítják? Miért lett uralkodó mondás a “Látom, ha hiszem!”?

Ez ellen a megállapítás ellen próbálnak lázadni az “áltudományok”. Ezek újfajta kutatási irányzatok, melyek a maguk terén jelentős eredményeket érnek el, az “igazi” tudósok mégsem vesznek róluk tudomást. Miért felsőbbrendű egy megfelelő logikussággal végigvitt természettudományos tétel, mint egy ugyanolyan logikus, bizonyítékokkal teletűzdelt “áltudományos” érvelés.

Miért olvasnak az emberek egyre többen természetfeletti dolgokról? Miért érdekli őket egyre jobban az ufológia, a spiritualizmus, a futurológia? Miért veszít értékéből a “hétköznapi” tudomány? Mert elfelejtette, hogy a természet csoda, és az embernek szüksége van csodákra. A modernizáció elvett az emberektől mindent, amiben hihettek. Elvette a természetet - megnevezett és törvényekkel látott el mindent -, Istent, s az embert, mint méltóságot.

S hogy miért érdekli az embereket egyre jobban az “áltudomány”? Mert végre ad valami olyat, amiben lehet hinni. Jön egy - két kiválasztott ember, és kézrátétellel gyógyít - természetgyógyászok -, jön egy másik természetfeletti civilizáció, amely esetleg jobb életet ígér - vagy csupán változást -. Mindenesetre ismét belépnek az életünkbe a csodák. Többnyire a természet felől közelítenek hozzánk. És ez így egyre jobb nekünk. Ismét lehet miért élnünk, lehet mit kutatnunk.

A fő kérdés: milyen lesz az ember és a természet viszonya a XXI. században? Két alternatíva közül választhatunk.

1. Nem lesz XXI. század, mert az emberiség elpusztítja önmagát. Esetleg a természet is bosszút állhat, ahogy ezt naponta láthatjuk.

2. Felteszi az emberiség magának a kérdést: hová és hogyan tovább? Ha így történik, akkor felülemelkedve előítéleteiken az emberek végre változtatni fognak. Hiszen Szókratész szerint, mihelyt valaki felismeri, mi a jó, aszerint is fog cselekedni. Igaz, e megállapítás kissé naiv, ám nagyon sok tudós meg van győződve a maga igazáról. Ez nem is baj, sőt… Ám továbbhaladni szerintem úgy lehetne, hogy minden önérzetet és érdeket sutba dobva felül kellene vizsgálni a “hétköznapi” és az “áltudományokat”. A kettő letisztult változatának szintéziséből egy egységes, új világnézet és életszemlélet kialakulásával boldogabb életet teremthetne az ember önmaga számára a Föld megváltozott viszonyai közt.

Meg kellene találnunk az arany középutat a civilizáció és a természet között. Hiszen még mindig szükségünk van a természetre, mint lételemünkre és gyökerünkre, és ez a jövőben fokozottabban igaz lesz. Hiszen nem jó az embernek állandóan a felhőkarcolók és emeletes házak sűrűjében. Jobb az erdő és a hegyek látványán elmerengni kettesben, mint a “világháló” - az Internet - gubbasztva “kommunikálni az egész világgal”. Sokkal személyesebb. Emberek, gondolkodtatok már ezen? Egyáltalán volt ma emberi megnyilvánulásotok? Megsimogattál már egy növényt, elvitted a kutyádat sétálni? Szóltál egy jó szót az emberekhez? Egyáltalán

MOSOLYOGTÁL MÁR MA?

17.

Először a színek tűnnek el. Visszavonhatatlanul szürke lesz minden. Aztán a szavak jelentését felejtjük el. Nem lesznek jeleink, értékeink. Csak a bamba, kihunyó fények a szemekben. Aztán azok is lassan elmúlnak. Az ember elveszlik a mindennapok sűrű sötétjében. És ez még a jobbik eset.

Megszűnik a rettegés a feketétől is. A fekete a nihil, az összes szín hiánya. Nem borul többé a mindenség virágba, kiszáradnak a szívek. Isten fehér lapra fekete körvonalakat rajzolt. A fehérben minden benne lapul. Ha tudtad, hol emelte fel a ceruzát, hogy rést hagyjon, ki tudtál törni önmagadból. Ám ez a lap régi, szárad. Mocskolják az évszázadok. Rálépett már minden eszme, s elkorcsosulásuk sötét nyomokat hagyott a hófehér anyagon.

Először csak egyvalaki körvonalára tapostak rá. Ez észrevette, és önmagába zárkózott, legalább a belső tisztaságát védve körömszakadtáig. Aztán csak fogytak, egyre tűntek az utak, a képek, a rések, s az emberek foglyok lettek. Elvesztették a hitet. Egyre védték, csak védték önmaguk. Már nem volt fontos a külső, az alapuk, csak a belső tisztaság. Ezért bármit megtettek, hogy elpusztítsák a külső elemeket. Kiölték magukból a szavakat, a szíveket, az eszméket, a gondolatokat, eltörölték a színeket, nehogy feketeséget okozzanak.

Magukat kezdték lerombolni. Lassan, módszeresen. Tudatlanságuk a legmélyebb kegyetlenség tükrében fénylett a még szabadok szemében. Csak ők látták, hogy ezzel önmagukat rombolják és buktatják meg a már feketék. Belülről satírozzák a körvonaluk. És jöttek a jelszavak: “az embert az különböztette meg az állattól…”, de már ők is múlt időt használtak.

És jött egyvalaki. Ő tudta a kiutat. Ember, ismerd meg önmagad! A rés nem a körvonalon volt, hanem a szívedben! Annak is a legmélyebb szögletében. Ott pislákol a fény.

Mennyországról és Istenről prédikált. A szeretet igazságát hirdette. Fáklyát tartott az emberek szemébe, de ők már kiölték a szemükből a sugarakat. Megmagyarázták, hogy nincsen Isten, vagy ha van is, hát ül fenn a saját fényözönében, és nem törődik velünk. Épített magának egy Paradicsomot, minket pedig idedobott a mély feketeség karmaiba.

Az emberek közmondásokkal dobálóztak, de nem élték meg a közmondásokat. Mindig a könnyebbik megoldást választották, azt az utat, melyet értékétől függetlenül mindenki elismert. A békéről papoltak. Csupán az az apró igazság, a lényeg maradt rejtve, hogy először önmagunkat megismerve saját lelkünkkel szemben kell letennünk a fegyvert.

Megölték Őt, ki elmondta a kulcsot a Fényhez, a “régi” fehérhez. Aztán emlékét felhasználva újabb feketeséget teremtettek. Gyilkoltak a nevében, és feddtek. Majd a szeretetet tanították, de tűzzel, vassal, a nihilbe kiáltották a lugassal kecsegtető békét.

De a fehér élt még, s nem csalódott a korban, mert ki őrizte még magában a kiutat, az minden rosszra felkészülve szállt szembe az egyre gyűlő és közelítő sötétséggel. Legyen a kereszt a tiétek, de értelme a miénk - felelték. És harcoltak, csak harcoltak egyre, szívüket kitárták az ég felé. Isten tudta, hogy megmenekül lassan már az emberiség. Fáradva levette kezét a Földről, mint takaró többé nem jelentett védelmet. Kihunyt a fény odakünn, s a lap piszkosszürkében játszott, s egy pillanatra elsötétítette a rémület az egész világot. Feketeség borult a tájra, nem volt több kiút, a remény, mint apró madár, fekete kolibrikén hullt a porba. Kis lába néma, vádló felkiáltójelként meredt az égre. Már csak ez hirdette, hogy nagyon beteg, haldoklik az Isten.

18.

Itt állsz az erkélyen reményt vesztve. A bor a lelkedig hatol - vagy mégis csak a szíved mélye álmodik valahol? Hol a remény, mely így este szárnyal a fellegek fölött? Elszállt már az érzés messze, kár volt az eszme, mely vallomás volt, ölelés, mely akkor átkarolt. Bolond az ember, mert - bár tudja, hogy itt van, közel már a vég - harcol, egyre csak küzd egy egyszervolt életért.

Egy élet, amit százszor elrontottál. De tanulsz - vagy nem -, s újra indulsz, mert fáj bár, de tiéd az út. Te választottad, vagy rálöktek - mindegy. Mást nem tehetsz, minthogy mész, és bármi jön is, nem futamodsz meg. Soha nem futamodsz meg - nem lenne a te stílusod. Bár egyedül, mindenkitől idegenül, egyik lábad a másik után téve, menetelsz, mert bármily könnyű lenne megállni, hajt a véred…

…rossz és nemesnek kevercse a nő. Ez olyan, mint a pusztai farkas! Nem keveredsz ki soha e hatalmas önellentétből. Igaza van annak, aki azt mondja: az emberben nem egyetlen lény lakik. Hol a farkas, hol az ember, aki felülkerekedik. Egyszer ölnél és ordítanál, hogy fáj már az egész. Bárki mást, de inkább magad tépnéd, hogy essen végre szét e földi tér. Aztán cinikus mosollyal kigúnyolod önmagad. Röhögsz egyet, s indulsz tovább, hogy megkeresd az általad rég elfeledett, de vágyott békét, mely lassan végképp kiveszlik belőled, s ami nagyobb baj, a világból.

Kevés vagy ahhoz, hogy bárhol változást okozz, de az induláshoz egyetlen személy is elég, mert ha válaszokat intéznek feléd, a kérdések feltevése már nem nehéz. Egy kérdés gyakran többet ér ezer válasznál. Mindent megold, ahol már lassan semmi nem használ. Hát tudj belépni úgy a beszélgetésbe, irányíts, ha hallgatni már nem lehet! Pedig azt gyakran sokkal kedvesebb neked. Hát legyél te mindennek a lelke, ha már nem menekülhetsz messzebbre, mint ami te vagy. Mert szeretnéd bár, de soha nem lépheted át önmagad.

Búcsúzóul

Menekülj el, ezt nem vártad! Az élet túl sok megpróbáltatást állított eléd. Nem akartál soha semmit; elég volt neked a kevés is. De szíved most belefullad a bánatba, ha nem hagyod magad mögött az álom-faló koboldokat. Elveszíted tartásodat, ha itt maradsz, s beleragadsz az élet-posványba.

Ma még megteheted, hogy elmész. Kiléphetsz a néma körből, mely nem tapintható - csak érzed feszülését. Tépd szét e láthatatlan láncokat! Csak te maradj, egyedül te és a függetlenség! Keresd az utad!

Szemedbe nézek, és magamat látom. Te most éled át azt, ami bennem már lejátszódott. Én vagyok anyád és gyilkosod, ki elindított, hogy küzdj és tanulj - váljék Ember belőled! De szeretnélek megkímélni a keserű tapasztalatoktól. Bármennyire is kerget a véred, hajt a megismerés felé, ne becsüld le az embereket, akik még nem indultak el az úton - vagy csak nem vetted észre, hogy jóval előtted tapossa lábuk a sarat.

Keresd az Embert - ne csak önmagadban! Az is fontos, de ha egyedül maradsz, ki öleli át hullámaidat? Hidd el, sokszor segít egy néma, megértő tekintet, egy baráti kéz! Ne zárkózz be sokáig önmagadba, mert a kapu, mely a külvilághoz nyílik, hamar bezárul, és rozsdás zárja egyre nehezebben tárul ki az érzelmek előtt. Jó az ész, a racionalista, de ember vagy, nem csak ócska gép! Ez nem csak ajándék és szenvedés, hanem a legnagyobb küldetés, melyet teljesítened kell!

Elindultál, már meg nem torpansz. Gyötör a kétség, valami megfoghatatlan - ez soha nem múlik el. Ez lesz, ami majd előre visz. Sok lélek lesz, aki majd benned hisz - ne okozz csalódást! Nem nekik, hanem önmagadnak. Feledd el, hogy mit akarnak eljátszatni veled!

Már Tanító vagy. Éreznek téged - az Erő árad belőled, a Magányosság ereje. Át kell adnod a tudásod, közvetíteni a boldogságot, mely fáj bár, de élvezed! Két kezed elég lesz és szellemed ereje. Sokszor érezni fogod: fáj a magány. Sokszor kérdezni fogod: érdemes-e felnyitni a szemeket, s átadni a kételyeket, a megismerés igényét.

Nem vagy már átlagos, hétköznapi. Már tudsz úgy nemet mondani, hogy elhiszem. Sokat kell még tanulnod, de a szilárd, kemény belső mag erőt fog adni az újhoz, mellyel most ismerkedsz. S ha valaha szükséged lesz rám, mindig megtalálsz. Már ismered a hívójelet. Már nem vonzódsz, hanem vonzod az üzeneteket.

Útravalóul hadd adjam nekem a legfontosabb alapelemet: Keresd és szeresd az Embereket, mert csak így szép, és csak így érdemes!