(n)esztelenül ragyogok

Egy író életében érdekes, amikor először megversenyezteti az írásait. (Megversenyezteti = na nosza, rajta, ki mit gondol.) Érdekes volt végig nézni, hogy külön-külön miket mondtatok a novellákról, amikor egy másik témakörben külön jöttek le egymástól majdnem függetlenül. És éredekes az, hogy tényleg egymás után szerkesztve, mennyire mást is jelentenek.

Sőt milyen érdekes, hogy mekkora ereje van egy-egy írásnak magában, hiába mondtad el előtte, hogy ez a novellás köteted egyik darabja. Nem a mostani éned, nem te… És tudod, hogy akik olvasnak, figyelmesen olvasnak, de annyira felzaklatja őket, amit írsz, hogy azt írják, felejtsd el, amit akkor írtál és légy most boldog… És elkerüli a figyelmüket, hogy ez semmi más már számodra, mint a “többi csak irodalom”.

Paul Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének
s a kétes, olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne, ha versedbe hagynád
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát,
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
süket gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen…
A többi csak irodalom.

1874
Kosztolányi Dezső fordítása