(n)esztelenül ragyogok

Szió!

Először mégegy kommentet akartam írni a blogodhoz (http://escapehungary.blog.hu/), de aztán rájöttem, ez egy olyan téma, ami közérdekű és érdemes nagyobb teret szentelni neki.

Kedves olvasó, mielőtt folytatod ezen beírás mazsolázgatását, kérlek, olvasd végig Helóta A beígért paradicsom és a mélyre nyelt savanyú szőlő című írását, csakhogy képben legyél, miről vakerálok itt (link fentebb)!

Re.

Szóval magyar közvetítő irodák, átverések, ki mit és hogyan nyel le…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álomvilág. Az egyszerűség kedvéért nevezzük csak Londonnak. Mi, kis otthonról menekülő (ki ezért, ki azért) magyarok azt álmodtuk, ez itt a nyugat, itt jó a fizetés, álomházak vannak, az emberek közvetlenek, udvariasak, tárt karokkal vár minket az új világ. És bármilyen nehéz is elhagynunk kicsiny hazánkat és mindent, amit szeretünk és amit ismerünk, megéri, mert itt majd felépíthetünk magunknak egy könnyebb életet. És persze főleg a gyerekeinknek. Meg egyébként is…

A magyar emberek legalább 80 %-a arról álmodik, elmegy messze, valahova, ahol jobb, ahol más, ami élhető. Igen ám, csak mindeközben fogalma sincsen arról, hogy hova, merre, vagy ahova, az mennyire milyen. Kicsiny hazánkban a külföldre látogatásnak sincsen nagy múltja (nagyapáinktól lefelé), nemhogy a távoli kultúrák megismerésének, megértésének (gondolok itt a széles körű objektív, propagandamentes tájékoztatásra - is-). 1989. nincsen annyira messze. Könyörgöm, még az én generációm is javában ebben nőtt fel. Még úgy is, hogy kölykök voltunk. És ami utána jött: a nagy szabadság. De mivel együtt homokoztunk, nevezzük csak nyugodtan teljes káosznak. Szóval hogyan is gondolhatnánk, hogy otthonról lenne esélyünk bármilyen más országot, messzi tájat megismerni úgy istenesen?! Rendesen.

Semmi esélyünk rá. Már csak azért sem, mert ha nyaralni megyünk egy-két hétre, annyi idő egyszerűen nem elég levetkőzni az otthonról hozott depressziónkat, a fújást, az előítéleteket és ami még szörnyűbb, az eufóriánkat sem, hogy végre egy másik országban… Úgy mozgunk az ismeretlen közegben, úgy kritizálunk, úgy élvezünk és úgy ítélkezünk, mintha Magyarországon lennénk, csak egy más közegben. Pedig dehogyis. Minden ország, minden kultúra más és más. Jóval, rosszal együtt. És bár ellátogatunk oda pár napra, de semmi közünk nem lesz az igazi arcához. Bármit is nézünk meg ott. Az igazi életéhez. Ha pedig élni megyünk oda, kell egy jó pár hónap, amíg átállunk a másik világra. Amíg meg/letisztulunk annyira, hogy ténylegesen élvezni, érezni tudjuk a másik közeget, ahová kerültünk.

Magyarország. Kicsiny hazánk. Ott nőttünk fel, ott van az életünk, ott vannak a barátaink, ott van minden, amit hosszú-hosszú évek alatt felépítettünk, amit ismerünk és amit többé-kevésbé szeretünk. És itt van az egyik nagy dolog. Mert meggyőződésem, hogy minden magyar ember szereti Magyarországot és büszke arra, hogy magyar. Egyszerűen ez a genetikai kódunk. “Magyar vagyok, természetem komoly, mint hegedűink első hangjai. Ajkamra fel-felröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: magas kedvemben sírva fakadok. De arcom víg a bánat idejében, mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” (Petőfi Sándor: Magyar vagyok) Irodalom, zene, humor, nyelv, történelem… És az érzés, a dac, a lángolás, a szívösszefacsarodás, hogy de igenis magyar vagyok! És a házunk tornáca, vagy a panel erkélye, a kutyám, az anyu lángosa, a szalonnasütések a haverokkal, a balhék, a bulik, a suli, az első meló… A hétköznapok, az ünnepek… magyar vagyok.

És akkor, amikor már olyan szépen tudnék magyar lenni, akkor kiderül, hogy magyarnak lenni ma azt jelenti, hogy gürcölök napi 12 órát, bruttó kitudjahányezer forintért, tízévekig az előrelépés, a megbecsülés jele nélkül. De ha még élvezném is a munkámat, a fizetésem felét (több, mint a felét) elviszi az adó. Van egy lakásom, de van hozzá fűtés, áram, kitudjamilyen számlám. De kinemszarjale, mert ugye sosem volt más, ez még élhető, mert itthon vagyok, magyar vagyok…És még ha nem is tökéletes itthon, de legalább a miénk. A mi országunk, a mi falunk, az én házam, az enyém… Enyém…

És jön az elmúlt évek borzalma: még a sarki fűszeres is képes megkérdőjelezni, hogy de tényleg, én, igazán, magyar, vagyok, e. Igazán itthon vagyok-e. Szívvel-lélekkel. Mert ugye aki nem arra a pártra szavazott, az már… Mert aki nem úgy parkol le az autójával… Aki még arra sem képes… És persze pletykák mindig is voltak, ítélkezések meg hajajaj… De napról napra azzal szembesülni, hogy senkinek semmi sem jó… Mert az egyik így, a másik meg… És különben is, hogyan gondolják, hogy ítélkezhetnek?! Oszd meg és uralkodj:D.. a mindig nyerő taktika. Butíts! - a második udvarhölgy. Zárj be mindenkit (de tűnjön úgy, hogy mindent megnyitottál). Zseniális . Fröcsögés, ujjal mutogatás, összezavarodás, kínlódás, gyűlölet, félelem, dac. Ha mindezt egy másik nemzet elnyomóként sugallná nekünk, úgy összefognánk, mint a pinty. Ahogy mindig. De most nem egy gonosz másnemzet tagjáról van szó, hanem Joli néniről a sarki boltból, akivel amúgy mindig jóban voltunk, de most… Egy magyar kérdőjelezi meg, hogy jó ember vagyok-e… Hogy egyenes, őszinte, hogy professzioniális, hogy amit csinálok… És milyen jogon, mikor ő is… Oszd meg és uralkodj:D

És akkor hirtelen azt érzi az ember, hogy Magyarországon többé nem tud önmaga lenni. Nem tud élni, nem tud a szárnyaló, boldog önmaga lenni. Ami nem azt jelenti, hogy milliomosként semmit nem csinálni, hanem azt, hogy a mindennapi szarban is embernek maradni. És akkor jön az érzés, hogy innen lépni kell.

Igen ám, de hogy, hova, mikor, mivel…? Amikor nem ismerem a nyelvet, nem ismerem a kultúrát, nincsenek ott gyökereim, ismerőseim (nemhogy barátaim…). El kell indulnom, de hogyan, mégha a hova már meg is született.

Mivel a nyelvtudás kérdése igen sarkallatos probléma kicsiny hazánkban (és bizton állíthatom, az egyik legnagyobb félelem és visszatartóerő a mozduláshoz), ezért persze, hogy ha már megyünk, akkor megpróbálunk úgy, hogy legalább azokat értsük, akik elindítanak. És mivel anyu indított el otthonról (és többé-kevésbé jól csinálta, meg vakon bíztunk, mert mit is tehettünk volna mást, meg amúgyis, anyu szeret minket és még ha tévedett is, jár neki a megbocsátás, mert jót akart mindig és csak nekünk…), meg azért, mert legbelül még mindig hülye, idealista módon bízunk abban, hogy de ugye mi magyarok nem vágjuk át egymást, ha már valahová idegen országba elküldjük a másikat, meg különben is, ki lenne olyan degenerál, őrült pszichopata, hogy akár az életünkkel (és itt most nem az egzisztenciánkat értem, mert az feladjuk, amikor elindulunk) játszana… És naivan belemegyünk, hogy persze, aláírom azt a szerződést, meg kifizetem azt a pénzt, mert persze az ügyökségnél dolgozó jobban tudja, meg ha már ezzel foglalkozik, biztos járt már ott, meg ismeri, meg…

És aláírjuk, kijövünk és jön a kopp… Hogy de nem is azok a körülmények, meg nem is az a munka, meg nem is… Nem is…

Két dolog ide (és ez már nagyon régen kikívánkozik belőlem):

1.

Naiv módon feltételezném, hogy felnőtt emberekkel van dolgunk. De mivel tudom magamról, hogy én is baromira naiv vagyok és átvágható és megvezethető (és megjegyezném, hogy idekint én is megjártam a magam kálváriáját, bár nem magyar és nem közvetítőiroda által), ezért (és sok minden más dolog miatt is) az ítélkezés távol álljon tőlem. Ami viszont közel: aki olvassa a következő sorokat és most akar elindulni, remélem, hasznos információkat szerez.

Első körben: találni egy jó otthoni közvetítő irodát. Aláírni szerződést. Stb. Tippek: mielőtt bármit is tennél, szánj rá időt, hogy az iwiwen átjelentkezel Londonba és megnézed az itteni topicokat. Van szép számmal, ami munkával, szállással, sőt most már átverésekkel kapcsolatban is rengeteg információt közöl veled. Kérés: ha megnyitsz egy topicot, mielőtt kérdeznél, vedd a fáradtságot, hogy végig olvasod a bejegyzéseket! Mert lehet, hogy a kérdésedre a válasz már le van írva (adott esetben háromszor). És ne legyél felháborodva, hogy senki nem válaszol a kérdésedre. Ez csak azért lesz, mert a londoni topicos törzsgárda már jó ideje benne van a segédkezős dolgokban és nagyon ismeri, hogy mik vannak leírva ott, mert nagy többségben ők írták ( adott esetben ezerszer válaszként ugyanarra a kérdésre) és belefárdtak, hogy mindig jön egy új ember és még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy beleolvasson az előzményekbe, hanem megkérdezi megint ugyanaztat… Na nekem többek között ez volt az indok, hogy elkezdtem írni ezt a blogot. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy ‘figyelj, szívem, itt a link, ez minden, amit mondani tudok elsőre, de ha ezután még van kérdésed, itt vannak az elérhetőségeim’, mint az, hogy mindig újra és újra ugyanazokra az alapkérdésekre válaszoljak. Nem azért, mert én lennék a bunkó, meg a fensőbséges, hanem azért, mert sok ember tényleg nem veszi a fáradtságot, hogy olvasson, utána nézzen (akinek nem inge…).

Szóval tájékozódás. Persze sosem tudhatod. Meg kinek is higgyél? És különben is, tök mindegy.

És itt érünk el a legfőbb mondanivalómig ennek a bejegyzésnek a fő témájában. És most visszatérve a te bejegyzésedhez a blogodban, Helóta. Igen, sok ember választja azt, hogy magyar közvetítő irodán keresztül jön ki ide, mert azt biztonságosnak tartja. Igen, ezen emberek 90 %-a megszívja (sajna nem tudom szebb szóval mondani). Megszívja, mert nem az a meló lesz, nem az a szállás, nem azok a körülmenyek. És igen, lehet szídni ezeket az irodákat (az emberek dolgában a fentebb leírt ‘nem tudom otthonról, hogy milyen a másik ország, de lelkes vagyok közvetítőként - nevezzük csak lelkes, lelkes, de igen-igen amatőr -’ dolog miatt néhánynál nem feltételezem rosszindulatnak, hanem egyszerű butaságnak). Meg mindent is. És én egy pillanatig nem védem ezeket az intézményeket. A régi énem azt mondaná, kezét-lábát törném az ilyen embereknek, de az új már okosabb, és visszaidézi a kecskés dolgot (ami keresztény kultúrkörökben így hangzik: Isten se nem siet, se nem késik). De… És itt van a nagy DE…

Ha nem lennének ezek az irodák, az emberek nagy százaléka nem merne elindulni az ismeretlenbe. Mert kényelmes, mert fél, mert nem ismeri a nyelvet, mert nem tudja, hogyan szervezhetné meg magának, stb. És bármennyire is bármi is történik, eddig még a legnyomorúságosabb sztoriról sem hallottam azt, hogy halállal végződött volna (éhen halt, megfagyott, stb.). Igen, ezen irodák legtöbbje (tisztelet a kivételnek; még nem hallottam róluk, de ha valaki találkozik velük, szóljon) szar melókra közvetít, szar lakhelyekkel. De senki nem döglött bele. És lehet siránkozni, meg fújni, meg… (és valahol persze igazuk van azoknak, akik ezt teszik). De… DE!!!

A lakhelyekkel kapcsolatban tudni kell, hogy Anglia nagyon sajátos hely. A lakások legtöbbjében KISZ táboros hangulat uralkodik. Hideg-meleg víz, víznyomás, fűtés, penész, egerek, csótányok, ágybogarak… Öreg házak, nemtörődöm főbérlők (amik otthon is vannak, csak otthon a házak legtöbbje nem Xszáz éves…). Szóval ha magadtól jössz és nem jól választasz vagy nincs szerencséd, magyarok nélkül is tudsz sz*rba botlani. Az már más kérdés, hogy a magyar közvetítő irodák ezer embert helyeznek el egy nem megfelelő lakásban és… Nem őket védem, hanem vázolom, hogy amit otthonról elképzelsz, hogy milyen állapotok uralkodnak itt, az kicsit más.

A másik DE-m pedig az, hogy ha már itt vagy, és eltöltöttél itt pár hónapot, simán rájössz, hogy tudsz mozdulni. Ha veszed a fáradtságot és körbenézel, tanulod a nyelvet, barátokat szerzel, akkor viszonylag hamar el tudsz mozdulni azok közül a körülmények közül, ahová kijöttél (lásd az eredeti Helóta bejegyzést. Ott is mozdult a pár, és nem lett semmi baja). Már persze ha nem tetszik. Mert könnyű beleragadni a rosszba, meg szuttyogni, hogy nekem, amikor kijöttem, volt egy tervem és most itt vagyok, mert erre jöttem ki és haladnak a dolgaim, bár szar (magyar depresszió és sokan csinálják. Szerintem baromira idegesítő, de hát nem kell mindenkivel beszélgetni, meg közösködni.). De lehet azt is mondani, hogy ok, most nem azon a helyen vagyok, ahol szeretnék, de itt legalább van fedél a fejem felett, meg van kajám és még keresek is pénztet (bár nem annyit, amennyit szeretnék), de ebből a biztonságból tudok olyan helyet keresni magamnak, ahová már jobb lesz mozdulni. Lakásilag, munkaügyileg, emberileg… Csak venni kell a fárdtságot. És másfél éves tapasztalat alapján bizton mondhatom, hogy bárki bármilyen egzisztenciával, indulókörülményekkel, jó állással jöhet ki ide, az első évet mindenki megszívja. Ki ezért, ki azért. De legfőkképpen azért, mert ez egy másik világ. Egy másik ország. És itt újra meg kell találni a helyünk. Azzal a különbséggel, hogy itt nekünk nem lesznek gyökereink, nem lesz itt a családunk, a régi barátaink. Itt teljesen elölről kezdünk mindent. Egyedül. És ez nem elcsépelt közhely. Hanem ez sajana így…

De… És itt az újabb DE-m. Ha már itt vagy és sikerül megtalálnod a helyed. Ha dolgozol és megkapod a fizetésed, akkor anyagilag biztonságban leszel. Nem kellesz aggónod napról napra, hónapról hónapra. Kicsit unalmas is lesz… Azért, mert azt fogod érezni, hogy csak dolgozol és jön a pénzed, de az otthoni pörgős, szórakozós, barátos életedet elhagytad. Na ez lesz az a pillanat, amikor el kell kezdened abban gondolkodni, hogy itt élsz, itt kell új barátokat szerezned, itt kell új helyeket megismerned, itt kell mozdulnod a szabadidődben. És mivel Angliából és Angliában (nem Londonban) a legolcsóbb az utazás (ha megtalálod, hogy mivel - lásd majd egy későbbi beírásomban, majd ha lesz erőm hozzá, meg érdeklődés:D), ezért a mozdulás nem kérdés (főleg, hogy gyönyörű ez a vidék). Barátokat pedig szerezhetsz iwiwről, a sarki pubból, akárhonnan. Idő és fárdatság kérdése. Csak nem kell belesüppedni a letargiába, meg a félelembe.

És ha mindez megvan, akkor nem mindegy, hogy jutottál ki ide? Nem mindegy, hogy ki vágott át és mennyivel? Akkor már csak arra kell koncentrálni, hogy itt vagy és hogy a lehetőségekhez képest a lehető legjobban érezd magad. És ez már megint csak a te dolgod, a te feladatod.

Harmincezer magyar közül már csak megtalálod itt, aki bejön neked emberileg, barátilag, társilag. És ha nem, itt van a maradék Xmillió, akik bár nem magyarok, de a nagy számok törvénye alapján lehetnek köztük nagyon jó emberek.

Tanulság: bármi is történik, nézd a lehetőségeidet.! Akarj tanulni, fejlődni, nézd, hogy hova tartasz, hova mehetsz! A többi meg kit érdekel?! Aki meg ítélkezni mer bárki felett, annak… (kecske). Egy mondat: always look on the bright side of life:D