Mottó:
„Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.”
/Shakespeare/

Cy Twombly amerikai születésű festőművész nemrégiben ünnepelte 86.születésnapját.
A Tate Modern retrospektív kiállítást szervezett a műveiből melynek kurátora maga Nicolas Serota, az intézmény igazgatója. A termeket járva mostanában a hűség-hűtlenség, ítélkezés, jelentésrétegek kérdései kezdtek foglalkoztatni.

Például a hűség. Álarcába gyakran a gyávaság öltözik, néha a kapzsiság is, vagy egyéb karakterhibák. Mert vajon akkor vagyunk-e hűségesek, ha megmaradunk monoton munkahelyünkön, miközben attól tartunk, hogy nem kellünk máshová? Vagy belefásulunk egy kiüresedett kapcsolatba, valójában anyagi megfontolások miatt… Esetleg még a mártírszerepet is magunkra hazudva a gyerekekre hivatkozunk…?

Twombly az ötvenes években fekete-fehér képeket festett. Aztán egy utazás alkalmával beleszeretett Olaszországba, ami számára a fények, a mitológia, a költészet és a sugárzó színek világát jelentette. Kapta hát magát és Rómába költözött. Kisméretű, fehéres festményei – fényábrázolásai - után egyre több absztrakt óriásfestményt készített, amelyeken hónapról hónapra szemmel láthatóan egyre több színt használt.
Csakhogy a hatvanas években a minimalizmus idején ezt a barokkos színorgiát elutasítás fogadta Amerikában. Twombly ennek hatására megtorpant, majd 180 fokos fordulatot tett.Fogott egy óriási vásznat és szürkére alapozta. Árnyék-szürkére, olyanra, amilyen a templomok belsejében fogad bennünket. Fehér krétát ragadott és szaggatott vonalakkal, szinte kottaszerűen bejelölte egy menyasszony nászinduló ritmusát követő lépései. Aztán a szaggatott vonalak közé berajzolta, beremegtette, szinte belehelte a többrétegű menyasszonyi fátyol araszoló suhanását a templom kövezetén. Minimalista mű – mégis csupa költészet. Még néhány hasonló művet készített, pl. egy koromfekete óriástáblát szinte-semmi vonalakkal, jelecskékkel – és a címe: Orfeusz utazása az alvilágban.
Hűtlen lett a stílusához? Először, amikor a színek kibabonázták a fekete-fehér színvilágból és másodszor is, amikor a kollégái kidumálták a színorgiából? Vagy valójában mindvégig hű maradt lelkesedő, befolyásolható önmagához, érzékeny művészlelkéhez?
A történet folytatása egyébként, hogy a minimalizmustól a fehér, talált tárgyakból, építészeti hulladékokból összekonstruált szobrok felé kanyarodott. Mint például ez a haldokló rózsa – amit nem is így hívnak, csak én nevezem így.
Azután egy barátjának meghalt a felesége, akit Twombly is nagyon szeretett. A megrázkódtatásból Nini festményei címmel sorozat született: tejszerű köd-szürkés alapozású vásznakon sok kusza pasztellszínű hullám. Talán egy visszafojtott férfisírás hanghullámai.
Aztán? Aztán merészen visszakanyarodott a legendákhoz és színekhez. Néha erőteljes, színes szövegeket komponálva festményeibe – mintegy a grafittik előfutáraként.

A hűség-hűtlenség-árulás kérdéskörét feszegeti Cornelia Parker brit művész is.
A Tate állandó kiállítási anyagához tartozik a Thirty Pieces of Silver (Harminc ezüstpénz) címet viselő installációja, nemrégiben állították ki egy külön teremben. A bolhapiacokon és régiségkereskedésekben több mint 3000 darab eladott családi ezüsttárgyat vásárolt fel…és végigment rajtuk egy úthengerrel.
Bár magam sem tudtam megőrizni semmilyen családi ereklyét, mégis elkeserítően barbár cselekedetnek tartanám ezt a gesztust. TARTANÁM. Ha a végeredmény nem lenne ennyire lenyűgöző.
A sok-sok kilapított evőeszközt, tálcát, cukortartót és kosárkát, teáskannát és trombitát 30 egyforma méretű körbe rendezte, majd hajszálvékony ezüstszálakat fűzött át rajtuk és a köröket a padló szintjétől úgy 20 cm-re megemelte. Csodaszép látvány.
Az évszázados valósághű-, vagy valóság-közeli ábrázolásmód hagyományát elvetve, a modern művészet egyik alapelve lett, hogy a művészet ne legyen „szép”.
Ami pusztán szép, az giccses.
A tárgyak úgy lebegnek a padló felett, ahogyan Isten lelke lebeghetett a vizek felett az idők kezdete előtt…A lámpafény meg-megcsillan a függőleges ezüstszálakon láthatatlan angyalszárnyak suhanását idézve… Cornelia Parker műve mégis úgy szép, hogy közben nem giccses. Talán a sok jelentésréteg, vagy a komoly asszociációsor miatt, amit ébreszt ?
Nézem a sok-sok eladott ezüsttárgyat és a bibliai történetre gondolok, miszerint Júdás 30 ezüstpénzért árulta el Jézust. Képek villannak elém, fantáziám termékei és jelenetek, amelyeket a témát feldolgozó filmekben láttam. Jézus imádkozik a Getsemáné kertben. És vért izzad a félelemtől. Pontosan tudja, mi vár rá és azt kéri: Atyám, múljék el tőlem ez a pohár. De ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Az alvó tanítványok. A hajnali égbolt. Júdás amint belép a kertbe és megcsókolja Jézust.
Júdás bűne párhuzamba kerül mindazoknak a bűnével, akik nem becsülik a családi értékeket - méghozzá nem is csak az anyagiakat…” Hétköznapi bűnökkel” - amelyeket mindannyian elkövetünk. Eszembe jut Vica néni gyönyörű vésett kis cigarettatárcája, amit elhagytam valahol, és a nagyi reptéren elkobozott kisollója – és ez csak a lista eleje… Mindaz, amiért ők megdolgoztak, megőriztek, hogy aztán mi elkótyavetyéljük, kidobjuk, vagy elajándékozzuk – hiszen kicsi a lakás és a fenének se kell már ez a sok régi kacat…
Júdás markából szétgurulnak az ezüstpénzek.

Furcsa, hogy a tárgyak árnyéka a földön teljesen ép. A kilapított kanál, kehely, kenyérkosárka és csengettyű teljesen épnek tűnik…holott nem az…Mi is teljesen épnek tűnünk, holott kisebb-nagyobb bűneink: árulásaink, hűtlenségünk és közönyösségünk valahol mind-mind nyomot hagynak rajtunk. Csakúgy, mint sumákságaink, gyávaságunk és mű-hűségeink is. Ugyanabban a cipőben járunk ugyanis valamennyien…
Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szeretlek benneteket. – mondta Jézus.
Azt hiszem ez egy tökéletes tanács.