(n)esztelenül ragyogok

Ha tudnám, hogy holnap elpusztul a világ, ma akkor is fát ültetnék. Akkor is menetelnék előre. Életem, sorsom erről szól. Így lettem összerakva - talán rosszul -, de nekem így a jó. Talán mások sajnálnak engem, mert nincsen semmi lehetőségem - de azt alaposan kihasználom. Semmi nem jött könnyen, mindenért harcolnom kellett. S mikor elértem a célom, nem voltam elégedett - új harcot kerestem. Életelemem lett a küzdelem.

Szükség van valakire, aki lerombolja a falakat. De vigyázni kell: csak azokat, amelyeket tudjuk, miért emeltek. Hiszen minden kapu mögött új küzdelem vár. Újabb veszély, újabb viszály. Ám ha győzök, elmondhatom, hogy voltam valaki.

Éltem életem minden percében. Kegyetlenül tudatosan játszottam a köreim. Ritkán akadtam olyan emberre, aki értette a szándékaim. Olyankor egymás mellett haladtunk. Vállvetve próbáltuk megváltani a világot. S ha tudtuk is, hogy nem sikerülhet, mégis csináltuk, mert kellenek őrültek, akik egy pillanatra sem hunyják le szemük a hazugság előtt.

Sokan nem értették, miért nem pihenünk, miért nem tesszük le a fegyvert önmagunkkal szemben sem. Úgy gondolták, kínozzuk magunkat. A világot sem hagyjuk belefúlni önnön mocskába.

Valami szépet akartunk adni nektek. Valamit, amit elvihettek szívetekben a mindennapok során. Nem kaptunk munkánkért soha semmi kézzelfoghatót. Mégis többet adtatok, mint azt bárki is felfoghatná. Egy mosoly, egy tekintet, egy lélek-villanást. Lényeteket nyújtottátok át egy pillanatnyi jóért. Lehet, hogy csak egy pillantást, egy jó szót, egy kérdést vagy csak hallgatást kaptatok tőlünk, de mindig akkor és úgy, amikor szükségetek volt rá.

Véssétek eszetekbe: csak így lehet építeni. Lassan, módszeresen kell fát ültetni. Apródonként változik a világ. Egy ember kevés, de tanuld meg: soha nem vagy egyedül. Ha úgy kerül, mindig lesz melletted igazi barát. Mert a fák soha nem hagyják el egymást. Magas a lombjuk, mély a gyökerük.

Torz mosoly

Örök magány, légy egyedül. A csend a birodalmad. Mint szikla állsz az élet folyamának habjai közt. A rohanó világ elhagy, de nem ereszt. Elviszi a szíved, ha hagyod. Szakadj el, szüless meg, legyél te a biztos menedék a fuldoklónak. Legyél szirt, melyre bárki felkapaszkodhat. De ne légy túl hívogató. Kihívásként, néma felkiáltójelként állj a sötét habokon. Ne feltűnően, inkább felhívóan. Kiáltsd a világba, hogy a rohanó habok megölik a percet, az érzéseket.

Tanítsd a vándort először lopni, ki eltéved az élet folyamán, és nálad köt ki, bár nem hívtad, szíved talaján. Add át neki mindazt, amit megértettél. Add neki az élet gyönyörét, az álmok sejtelmes kapujának kulcsát, a szív tiszta dobbanásait. És add neki az ellenfélnek feszülő tekintet néma lángjait. Ne ajándékot adj, ne kész dolgokat! Hagyd felfedezni, amit magyarázni nem szabad, és nem is lehet! Hagyd a falakat általa ledőlni! Ez a legnehezebb feladat, ez, legyőzni önmagad.

Te túljutottál már ezen. Hagytak, hát egyedül. Támaszod nem volt, talán csak a benned tátongó űr gyilkos mélye, mely vonzott, s te játszottál, csak játszottál vele. Az elején gyermeki móka volt, bolondozás. Minden tetszett, és mindent akartál, egyszerre, egészen. Aztán csak árkon-bokron át juthattál előre. Nem volt ami, nem volt, aki megvédjen. Százszor elbuktál, de százszor tanultál. Egyre keményebb lett a burok itt kívül és a dac ott belül. Csak azért is én leszek, csak azért is így leszek, ahogy vagyok!

S elfáradtál. Belefáradtál az állandó küzdésbe, rohanásba. Most itt vagy, néma szikla, s halljuk könnytelen sírásodat, mely hullámszívünkben zakatol. Szeretnél más lenni, futni, nevetni. Egyszer teljesen a szívedre hallgatni. A gondolatokat messze-messze száműzni kemény fejedből. Csillogni, élni, hinni, remélni. Küzdeni a szép eszményekért. A hableányok testét végigsimítani, és kérni, mossák el könnyeid keserűségét.

Ám te nem szólsz. Nem is akarsz szólni. Inkább gúnyos mosolyra húzod ajakad. A kedvesség fátylát széttépve messze űzöd, te nem kedveled a könnyű harcokat. Megállsz egyedül, neked nem kell senki, mert hiába sírsz, nem tudsz máshogy élni. Könnyeid csak néha hullanak, s ha ráeszmélsz erre, kétszeres erővel veted magad a küzdelembe.

Ellenállsz a folyónak. Nem mozdulsz. Az emberek szemében démoni vagy. Te nem mész senkihez, mert az értékrended szilárd, mint a tavaly téli fagy. Szeretted, mert megdermedt minden. Vékony jégtakaró fedte a folyót. Megállt a rohanás, mindenki szétnézett, és a szívek egyszerre dobogtak, a tekintetek égtek.

Tavaly tél… De most az ‘idén’ van! Idegenül állsz a parttalan habokban. Tisztelettel vesz körül a hatalmas folyó, ő ad vigaszt és menedéket. Ő ad hitet, hogy vannak a medrében más sziklák is, kik ugyanilyen egyedül szállnak szembe a pimasz víztarajokkal. Hallod a dalt: mi erősek vagyunk, csak olyan messze, egymástól oly elszórva élünk. Ha összefogunk, nagyobb lesz létünk értelme. Megállítjuk a görgő kavicsokat, belőlük épül majd új hegyvonulat. Újjáépítjük e megfáradt világot, megtanítjuk az embert arra, amit eddig sohase látott, és elképzelni is nehezen tudott.

Szép szavak. Lelkesítők. Tömegeket vonzanak. Vezér lehetsz vagy már talán most is annak mondanak. De bármennyire is más vagy, mint a többi, nem tudsz az ördögi körből kitörni. És ha mégis sikerül, s az emberek istent akarnak, s nem kapnak, megölnek téged - ezt akartad.

Könnyű élni a világban a világ szerint. Betartani a szabályokat. De nap nap után megtagadni önmagad - ezért nehéz. Nincs átmenet egy pont után. Szakadék nyílik a világ és a lelked között. Bármelyiket választod, a másik világ számára elveszel. Vagy a lelked, mely messze elszelel, lesz halott a számukra, vagy beleőrülsz a számodra teljesíthetetlen elvárásokba. Nem a képességeiddel van a gond, hanem az akaratoddal. Nem vagy képes lopott pillanatokban élni, megoszlani a realitás és a lelked között. Valami már régen eltörött benned.

Tekered életed verklijét. De ki érti meg a zenéd? Ki érhet utol szárnyalásod utolsó előtti fokán? Ezután már egyedül kell megélned a problémáidat.

Ki vagy, hogy eldönthetted, te így élsz, és előreszaladsz korodtól? Megszülettél, bár nem kérted. Te vagy az, aki nem kérked az eredményeivel. Némán viseled nehéz terhed, a másságodat.

Bíztatod magad. Holnap már más lesz, eljön egy jobb kor, haramiák közt apostol, szabadíts meg a gonosztól! Kérték már sokszor a megváltást oly sokan. Esélyük volt, csak nem merték vállalni a megpróbáltatásokat. Te elindultál az útra, mely nehezebb, mint vártad. Rájöttél, nem a világot kell legyőznöd, csupán önmagad. Lelked azon felét, amely a kegyelemért, a hazug kényelemért fohászkodik. S lassan elmúlik az illúzió. Már csupán te maradsz. Lelked némán ragyog a magányosság fokán.

Ez a sorsod?!

Ne félj, kedves, nem bántalak. Csak felnyitom szemed, hogy utána szebb legyen a rohanás. Tudom, más ez a világ, nem ismered. A másik a tied, az unalomig ismert. Csak ott hiszed el a szabályokat. Pedig te más vagy, több ennél, látszik a szemeden. Te képes vagy élni az ismeretlenben. Tudsz figyelni, értékelni az egyszerű dolgokat.

Siker, pénz, csillogás az érték nálatok. Mégis oly kevés a boldog ember. Mindene megvan, de neki nem kell. Csak a rongyruhás bölcs a boldog. Nevették, hordóban lakott. Mégis, mikor eléállt az úr, s megkérdezte, mire lenne szüksége, azt felelte: ne álld el a napot! Ő mindent megkapott, amit várt az élettől. Ágya a föld, takarója az égbolt. Lakása a hordó, vagyona a mindenség. Mindene megvolt, mert nem vágyott semmire. Nem kötötte ide semmi. Nem vehettek el tőle semmi fontosat.

A tudásod neked is megmarad, tested bár sanyargassák ők, vagy te magad, a lelked szabad. Az minden és csak az örök. Semmilyen körök nem pusztíthatják el benned a tudás és emberség legapróbb csiráját sem. Mert borítsa be hó, jég, vagy kőkemény föld az élet magjait, az szívós, az kikel. Virágot bont, gyökeret ereszt. Kitéphetetlen, mert megtanították túlélni az évszázadok.

Látom, tanulsz. Lassan, de biztosan haladsz előre az úton, mit sorsod állított eléd. Rádöbbentél, hogy mi a lényeg. Megálltál és megszemlélted addigi életed. Hideg szél süvített át a tájon. Miért, kérdezted, miért csináltam ezt? Addig csak sodródtál, hitted, vannak véletlenek. Most már tudod, hogy mindenki akkor és ott van, ahol lennie kell. Az ember maga alakítja az életét. A tudatosság csak segít, hogy jobban élje azt.

Ez a harc lassú folyamat. Először le kell győznöd önmagad kegyelemért fohászkodó felét. Ki kell törnöd a mindennapok megszokásából. A pillanatnyi “békét” fel kell cserélned a látszólag bizonytalanra. Örök harcra kell kárhoztatnod lelkedet. Meglehet, itt és most nem érheted el, amit akarsz.

Sok ember próbálgatja ezt. Halad az úton, keresi önmagát. Rengeteg tévút csábítja őket. Van olyan is, aki megijed a kuszaságtól. Megáll, de csak egy pillanatra, mert a lelke már hajtja a megismerés felé. Kínkeservesen menetel. Ez a legnehezebb út. Egyenesen előre, megismerve motivációid, s rádöbbenni, mi lappang a történések mögött.

Ez az út a tudatosság. Minden percben elemezni magad és a világot. Minden mögött meglátni a sokszor kellemetlen igazságot - néha könnyebb lenne hazudni. Aztán eljön az a pillanat is, mikor megérted, biztosabb így minden. Tudni, mire számíthatsz. Várni és fölkészülni a bajokra és az örömökre.

Nehezebb elszakadni attól, ami neked fontos. Mégis, tudnod kell, csak így juthatsz el ahhoz a ponthoz, ahová indultál. Minden kötődéstől el kell szakadni. A tárgyak és az emberek nem fontosak neked addig, amíg nem szereted önmagad. Csak magadban, nem másban kell tudni élned. Győzd le hát a sötétséget, mely megkeseríti életed!

Nyugodj meg, állj le! Legyél te a biztos pont másoknak. Ne félj, nem maradsz egyedül, ha nem is rohansz a világgal. Kell egy szikla a rohanó habokban, ahová felállhat, s legalább pillanatokra önmaga lehet az ember. S megjegyzi neved, mert tudja, téged mindig megtalál.

Belőlük építhetsz hadsereget, oltárt az értelem előtt. Lerombolni már semmilyen erő nem lesz képes e kőrengeteget. S látod majd, nem értelmetlen küzdened. Innen már kiszállhatsz, új utakra indulhatsz, s megvetheted lábad a folyó másik pontján, ahol még egyedül vannak a lelkek, és menedék után kiáltanak.

Ez a sorsod, örökké vándorolni. Mindig kutatni a magányos embereket, s csoportot építeni belőlük. Te leszel a lelkek ideája, s kicsordulásoddal teremthetsz számtalan életet. Értelmet adhatsz a kósza gondolatoknak. S ha néha elbizonytalanodsz, visszanézhetsz, s láthatod alkotásaid.

Kételyeid örökké kísérnek. Érdemes volt, jót tettem ezeknek az embereknek? Most ők állják a habok rohamát. De tudnod kell, hogy most már legalább ők nincsenek egyedül. Szemükből az összetartozás jele sugárzik feléd. Ekkor már csak egyvalamit tehetsz. Vedd rá őket, hogy nyitottak legyenek a másra, az újra! Ne zárkózzanak be, lépjenek határaikon túlra. Oltáruk ne legyen börtönük.

S ha mindezt elérted, nem lesz már több ketrec, melynek zárjaival bajlódnod kellene. Megállhatsz, s meghalhatsz nyugodtan, tudva azt, hogy elérted, amit ember megtehet.

Vad semmi

Vad álmaid között repül a Semmi. Nem fogja senki észrevenni, hogy már nem te vagy. Elvesztetted tested, lelked elhagyta azt a tervet, mit a Sors rászabott. Már csak te vagy. Cél: elérni önmagad. Már nincs, mi visszatartson.

Fátyol 

Az örök éj fátyla borult rám. Fázom, bánt a magány, egyedül vagyok. Tetteim nem érti senki, érzéseim életjelt nem adnak. Fel kéne már ébreszteni a tetszhalottat.

Próbáltam élni a ti törvényeitek szerint. Legyél a legjobb köztünk! - azt mondtátok. Álarccal fedtétek el arcom, testem maskarába bújtattátok. Színház az egész világ! - harsogta szátok. Istent játszattatok velem, de lelkem szembesült az ürességgel, mely bennem megfogant.

Szakítottam álcáitokkal - önmagamat követem. Belső hangom, szívem dobogása mutat utat nekem. Eszem kegyetlenül tudatosan ellenőrzi a megérzéseim, egy percre sem pihenhetek, nincsenek titkaim. Megismertem lényem apró rezdüléseit, tudom befolyásolni sorsom zendüléseit.

A Valóság ahhoz idomul, aki képes irányítani. Csupán időt kell szánni a folyamat gyakorlására. S ha mindezt megtettük, s beválik, eljutottunk egy magasabb létformáig - megismertük önmagunk. Világunk belőlünk ered, ezért tudjuk befolyásolni az eseményeket, melyek velünk történnek.

Ezért ne felejtsünk el változtatni, ha nem vagyunk boldogok! Karnyújtásnyira repülnek tőlünk a szép pillanatok. Csak ki kell nyújtani kezünk, s ha türelmesek leszünk, elkaphatunk egy boldog pillanatot.

 Ez a szerelem…?

Várod a telefont. Nem csörög. Csak a remény édes- keserű nedve csöpög ruhád bal szélén át a szíved legmélyebb zugába. Nem ígérte, hogy hív. Nem is lenne kötelessége. Nem vagy a szerelme, sem a barátnője. Csak egy lány a Thaliából, a Brutháliából. Miért is keresne? Hiszen az ő szemében nem gyúlt szerelem! Még a barátság is csak távoli szó lehet rá, arra, ami a lelkében lobog. Nem adták e kapcsolatra áldásukat az angyalok.

Nem volt kézfogás, hiányzott a csók minden találkozásról. Ez persze nem feltétlenül az ő hibája. A lánynak voltak problémái a kapcsolataival. A nagyrabecsülés szilárd talaj az érzelmek sűrűjében, nehéz kivívni és megtartani, de ha ez sikerül, nincs oly ember, ki lemerül a pokol mélyére. - mondja valamely okos ember. Biztos nem volt még szerelmes! Kinek kell a biztonság, ha valaki hisz bennem, és hisz önmagában, és tudja, hogy bennünk valami más van?

Túl magas falakat építettél magad köré. Csak a biztonsággal törődtél. Soha, senki ne legyen képes áttörni a magabiztosság kemény álcáján. Ez itt a farkasok földje. Ölj, vagy téged ölnek! Pedig máshogy is lehetne. S te, csak te találtad meg ezt a kiutat. Bárkinek segítesz, ha szüksége van rá. Bárki fordulhat hozzád, mindig megtalál. Sokan úgy vélik túl egyszerű megérteni és átlátni rajtad. Te mindig megbízható, mindig biztos pont vagy. A légynek sem lennél képes ártani. Aztán jön a felébredés. Bántanak, s te harcba szállsz. S szállna veled sok jó barát, de te senkinek sem engeded, hogy feláldozzon akárcsak egy másodpercet is érted.

Túl büszke vagy és túl független. Nem engeded senkinek, hogy átnézhessen a sötét kőfalon. Pedig ez már rég nem arról szól, hogy egyedül akarsz maradni. Sőt, egyre jobban fáj a magány. Amikor a lécet felraktad, a mércét, melyhez másokat, s - ami talán a legjobb, s a legnagyobb baj - magadat méred túl magasra sikerült. Túl magasra… - mondják mások. De te tudod, hogy ez pontosan az a szint, amelyre szükséged van, hogy önmagad embernek tekintsd, vagy legalábbis a szerűnek. Túl egyszerűnek tűnik a megoldás, a lejjebb emelés. Sokan teszik ezt ma, megfelezik önmaguk. Eltűrik a félmegoldásokat, s az élethazugságok sűrűjében elaltatják tudatuk. Könnyű lenne. Túl könnyű is. Ám számodra lassú öngyilkosság. Elmagányosulna a tükör.

Ha élsz, hát élj százszázalékosan! Ha szeretsz, tedd ugyanezt. Csak mindent teljesen megélve halhatsz meg beteljesedve. Rólam ne mondjam majd: meghalt szegény, s alig élt húsz percet. Meg tudom érteni a szenvedőt, ki a baleset után ordít, hogy fáj a béna lába, de nem fogad el érzéstelenítőt, mert így legalább érzi, hogy még a helyén van. Tisztelem ezért. Mert ordít bár, és enyhíthetné fájdalmait, mégis szenved. Elmenekülhetne az éter bódulatába, vagy hódolhatna Morfinnak, mégsem teszi. Inkább hagyja, hogy a fájdalom eluralja testét. És ekkor nem sír. Ajka mosolyra húzódik, szemében eltökéltség: csak azért is legyőzöm a fájdalmakat.

Én is így teszek. A mosoly már régen ott függ a szám sarkában. S ahogy Petőfi mondaná: “Természetem komoly, mint hegedűink első hangjai; ajkamra fel-felröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: magas kedvemben sírva fakadok; de arcom víg a bánat idejében, mert nem akarom, hogy sajnáljatok.” És szembenézek a fájdalommal, mely örök magányom bűvös körében fojtogat, és hiszem, hogy nemsokára megtalálom azt az ember, aki képes megmutatni a kiutat. A kaput már jól ismerem. Tudom, hogyan és merre nyílik. Csak azt az embert várom, aki miatt érdemes kinyitni a zárat a sötét, magas várfalon.

Sokan mondják, hogy nem jó ez így. Túl magányos vagyok. Nem láthatnak be hozzám már csak ördögök és angyalok. Talán már én is ilyesmi lény lettem. S mindegy melyik, mert abban a világban, hol e két forma létezik, már régen nem számítanak e különbségek. Nem számítanak a miértek, csak a kiértek és hogyanok. Hiszen a Földön is minden relatív, csak ezt még sokan nem ismerték fel. Túl jón és rosszon csak egyvalami létezik, az érzés.

Az érzés érdekes létforma. Megvan minden ember szívében. Amikor még nincs semmi, csak az érzés, és mindenki ez alapján cselekszik, az az ideális együttélés. Aztán lassan leírják a szabályokat. Csak azért - mondják -, hogy ha már ők nem lesznek, akkor is emlékezzenek majd az emberek ezekre a dolgokra. Ami azelőtt biztos mérce volt, ekkor kiforgatható szavak tömkelegére bomlik, s azok, akik tényleg elfelejtik a lényegét, kihasználják a nyelv tökéletlenségét. De a legsötétebb korokon is átmosolyog majd az eszme, s a hazugság leplét befedve újra győzni fog.

Milyen optimista ez az írás. Önmagam csodálom. Sokkal mogorvább szavakkal fedem sötét álmom. Fáradt vagyok, gyengül erőm, rég magammal játszom már. Meddig bírom még ki? Ha valaki rám talál, nehogy már csak a jéghideg ürességet találja halott szívem helyén.

 Hiú remény

Sokszor elgondolkodtál már, minek is élsz. Kire gondolsz, kinek hiányzol, kinek mesélsz? Mit reméltél utadon? Társakat, akikért érdemes küzdeni nap mint nap? Naiv voltál, egyedül maradtál.

Nem bírok már így élni. Nem bírok már itt élni. Elvesztettem az illúzióimat. Semmi nincs már, ami itt tartson - semmi nincs már, ami így tartson. Halálosan elfáradtam. Zártam, és végeztem az egésszel. Már réges rég meghaltam, csak senki nem vette észre. Nálam már régen megvolt a világvége, a kataklizma.

Tengődöm. Nap nap után vergődöm a kötelezettség karmai között. Ki veszi észre, hogy már csak a testem van közöttetek? A lelkem lebegett, de béklyóba kötötték az idegenek, a nekem mások. Mindegy, milyen mélyre ástok, engem már nem találtok. Elrejtőztem előletek.

Megváltani a világot, megmondani mindenkinek az igazságot - felesleges. Nézzétek, mi lett belőlem! Idegenként szemlélem az életem, és menekülök. Nem látom a kiutat. Lassan minden a vállamra szakad, a megszokott világ összedőlt. Akartam adni nektek valami szépet, de ti nem értettétek az indítékaimat. Eldobtátok a felajánlott kiutat a hétköznapokból. Megöltetek.

Hol van már az a naiv kislány, aki elindult megkeresni önmagát és rendeltetését? Eltűnt, elveszett. És senki nem keresi. Nincsenek plakátok, nincsenek versek, melyek a lelkem után erednek, hogy megtaláljanak. Senkinek nem hiányzik az a tisztaság, mely úgy ragyogott, mint egy csillag. Valami eltűnt, elveszett. De lehet, hogy csak eltört, és össze lehetne még illeszteni az apró darabokat?!

 Az életem

Az igazat megvallva, unom az egészet. Unom az iskolát, unom a táncot, unom a családom, unom a barátaim, unom a helyeim, utálom az életem. Nem történik semmi. Ki tudom számítani, a következő pillanatban mi fog bekövetkezni. Ki mikor mire mit reagál. Magabiztosnak és önteltnek tűnök, pedig csak elfáradtam, és túl sokat éltem már.

Reggel 3/4 6-kor - tudom, hogy nem jó a sorrend. Időponttal nem kezdünk mondatot, de ez most nem fontos. - fürdőszoba, öltözködés, rohanás. Anya már megint szövegel: reggeliztél már? Evés nélkül nem mehetsz el! - Sziasztok, rohanok a buszhoz. Út közben Gabi szokásos reggeli monológját hallgatom: Bemész, nem mész be ma melyik órádra? Mikor jössz haza? Bemész a Tháliába? Anyának mit mondjak? - Kit érdekel?

6.20-as busz. Ülünk, mint mindig. Jó helyen kell lakni hozzá. A legvégén, a Diósban. Szokásos arcok, szokásos emberek. Szia, szia. Puszi nincs; táncosok. Mikor megyünk, este 6 óra Faluház? - Persze. Mindig az, soha változás.

Búza tér. Jobbra kerüljük meg az MKV épületét. Csak Judit, Gabi és én. Így gyorsabb, és nincs tömeg. Aztán csatlakozunk a többihez. Gabi kap egy Negrót Attilától. Röhögünk, mint mindig. Hová megyünk a hétvégén? - Bocs, de lassan ott tartok, felesleges veletek.

Megint a Centrum-parkolón át megyünk a megállóhoz. Bulis hely. Tavasszal és ősszel bokáig érő sár, télen 10 centis jég. Tiszta művészet átvágni rajta, pláne amikor alig látsz ki a fejedből. Csak pislogsz és ásítozol. Tisztára mint az ‘5-ösön. Tömeg. A sok hülye megy iskolába. Napról napra. A változás esetleg csak percekben mérhető. Nem az elsővel, csak a másodikkal mész el - addig fagyoskodsz. Persze azon is nyomorognak az emberek.

Suli. A két varjú gonoszul bámul rád a falról, és az untig ismert fehér épület megint megtelik tudásra szomjazó fiatallal. Ahogy haladok a bejárat felé, felfordul a gyomrom. Megint csak kilépővel szabadulhatok hamarabb. Mit fogok ma beadni osztályfőnöknek? DÖK, filo OKTV vagy betegség? Dokihoz kellene menni. Nyílik az ajtó - gombbal, mint mindig -, majd csapódik - sajnos mögöttem -. A kocka el van vetve.

Büfé. Magas árak, pocsék kiszolgálás, tűrhető kaja. Sonkás szendvics, 2 deci kóla. 145 Ft. Reggeli Judittal. Aztán rohanás az osztályba, mindjárt csengetnek. Jé, Adrienn, te itt vagy? Bejöttél? - Be, sajnos. Már nincs kiút.

1. óra. Ülök és nézek. Jobbik esetben olvasok, de erre mostanában kevés példa akad. Már ehhez is fáradt vagyok. Csak nézek ki a fejemből, s hogy ne legyek feltűnő, jegyzetelek - persze nem az adott füzetbe.

Szünet. Eltűnök az osztályból. Nem érdekel, ki kivel szakított, vagy mi történt a tegnapi sorozatban. Süket duma. Félelmetes, hogy nem tudnak egymásnak mit mondani. Inkább megkeresem a DÖK-ösöket. Csengetés. Vissza az osztályba. Ez és az keresett. - Jó, majd megtalál, vagy én őt. Az utóbbi biztosabb.

Még öt óra és öt szünet. Változatosságot csak az Internet jelent. Lógok, hogy megnézzem, írt-e valaki levelet, vagy hogy ki van a Chaten. De sajnos nem lehet egész nap a gép előtt ülni.

Délután Kenguru vagy Thália. A Kenguruban biliárdozni is lehet. Segít összpontosítani. Egy-két cherry, és már nincs semmi bajom. Csak a kis kamera a söröshordóban zavar néha. Hoppá, elfelejtettem köszönni drága igazgatómnak.

A Tháliával az a baj mostanában, hogy nem járnak le a többiek. Vizsgaidőszak van. Tanulnak. Haha, jó duma. Azért drukkolok nekik. Time sincs itthon. Megint egyedül maradtam, de ez már megszokott. Írok - nem is rosszul. Egyszer talán majd kiadom a gondolataimat. Hadd szórakozzanak az emberek rajta, legalább lesz min nevetniük. Egy 18 éves lány, aki úgy ír és beszél, mintha 100 éves lenne. Pedig még igen fiatal vagyok, csak a világ nem engedi, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Túl sok a kötelezettség: az iskola, a család. Minden mindig ugyanaz. Az ember túlságosan időhöz van kötve. Pedig nem lenne szüksége rá. Mindig mindenki ott van, ahol lennie kell. Összefutunk, ha nem is beszéltük meg, mert találkoznunk kell. Mondanivalónk van egymásnak. Jobb néha találkozni és beszélgetni, mint az üres fecsegés.

Aztán irány haza. Újra Zsolca. Sárga busz. Összefutok valakivel. Csak nem iskolából, csak nem hazafelé? - Miért, hová és hol máshova? Jó pullduma.

Otthon két puszi mindenkinek. De cigi szagod van! Csak nem dohányzol?- Dehogy, csak ültünk a Tháliában és beszélgettünk, és rám ragadt. (Jó szöveg!) Mit ebédeltél? - Uram Isten, mit mondhatott Gabi? Zöldségleves, hús, krumpli. Huh, eltaláltam. Tanultál már? - Persze, suliban. Mi volt az iskolában? - Semmi. Hogy lehetne már bemenni a szobába?

Indulni kéne, 6-kor tánc. Jön Marika néni. Nem vagyok kíváncsi erre a társaságra. Témájuk csak egy van, ők maguk. Ki a legjobb táncos, ki a legjobb hapsi/nő, mi a legújabb tüc-tüc zene. - Ki kíváncsi erre rajtuk kívül?! Aztán meg megsértődnek, hogy otthagyom őket, és nem vagyok kíváncsi Peti új mobiljára.

Ennek is vége, irány haza. Anya tanul - segítek neki. Megírom a dolgozatát. Ez még mindig jobb, mint tanulni a saját óráimra; ezt legalább élvezem.

Bekapcsoljuk a TV-t. Téma: ki mit nézzen. Aztán zuhany és irány az ágy. Ennek a napnak is vége, mint 18 éve mindegyiknek. De semmi csüggedés. Holnap folytatódik minden tovább.

Ajánlás

Ha rokon a lelkünk, kell, hogy összetalálkozzunk. - mondtad. S most itt állunk egymással szemben, hallgatagon. Nincsenek szavak, csak a szem beszél. Már mindent tudunk és értünk. Felnőttünk egymáshoz.

Két szív, de egy lélek. Elfeledted, hogy szemléllek, s tanulom rezdüléseid? Ha messze hívnak vágyaid, elmész, de itt maradsz, mert őrizem minden mozdulatodat. Már nem menekülhetsz. Örökké az enyém leszel, örökké én leszel, mert eggyé váltunk gondolatainkban.

Lehet, csak ritkán találkozunk majd. Néha-néha összefutunk. Soha nem leszünk idegenek egymásnak, mert feledhetetlen az a néhány nap, amit egymással töltöttünk.

Sokat kaptam tőled: önmagamat. Nem Adriennt, hanem a magányos Vándort, aki tudatosan él a világban, s figyel. Nem magára, a kölyökre ügyel, s a mindenségre. Megtanítottál fegyver nélkül küzdeni. Csendesen, hatékonyan. Megmutattad, hogy az ember legszentebb fegyvere a halk kérdés.

Köszönöm, hogy láthattalak nevetni, élni, szomorúnak, csendesnek lenni, s ülni magányosan. Köszönöm, hogy egyszer - egyszer én hozhattam legalább pillanatnyi békét a szívedbe. S köszönöm a hosszú hallgatásokat az estékben, a tekinteted, mely minden percben tudta, mit adjon. Köszönöm, hogy része lehettem az életednek, s a lelkedbe fogadtál.